A majomparádé folytatódik. A pop első és eddig utolsó virtuális képregényzenekara ezúttal a végtelen tenger partján alkotott nekünk műanyag világot, mely legalább annyira plasztik, mint kék-zöld bolygónk így a 21. század elején
A Blur egykori géniusza, Damon Albarn a csúcson intett be a barkós britpopnak, és a popot Gorillaz nevű projektjébe menekítette át. A Dan The Automatorrel készült 2001-es első és a Danger Mouse által kevert 2005-ös Demon Days nagy bummot produkált. A fékezhetetlen fantáziájú szerzőnek elege is lett a flancból, és életre hívta a visszafogott The Good, The Bad & The Queen nevű szupergroupját, tekergett egyet Maliban, és lezavart egy Blur-újrát is.
2007-ben Albarn még rajzos rockoperát tervezett. Jamie Hewlett grafikussal ki is ötlötték a koncepciót, írt vagy hetven számot, aztán snitt. Ahogy a The Who Lifehouse című ambiciózus műve sem valósult meg, viszont megszületett belőle a rakenroll egyik legütősebb lemeze, a Who’s Next, úgy Albarn is félretette dédelgetett tervét, és inkább egy koncepttel rukkolt elő. A Plastic Beach-nek 2008 nyarán látott neki. “Ücsörögtem a tengerparti házamban, és bámultam azt a sok szétdobált műanyag vackot a parton”.
Az album minden eddiginél több közreműködőt vonultat fel, pedig a The Horrors-szal vagy épp Barry Gibb-bel közös számok fel sem kerültek a végleges verzióra. A kétdimenziós figuráknak (2D, Murdoc Niccals, Noodle és Russel Hobbs mellett új pofa a Mos Defre szabott Sun Moon Stars) olyan hús-vér szereplők kölcsönzik hangjukat, mint többek között a dekadencia hercege, Lou Reed, a G-funk drogbárója, Snoop Dogg, a 65 éves soul-r&b legenda, Bobby Womack, a szuperszőrös állatka, Gruff Rhys, a sokdimenziós Mos Def, a poszt-punk pápa Mark E. Smith, a The Clash punkerei, Mick Jones és Paul Simonon vagy a régi kolléga, a De La Soul, de egy komplett arab zenekar is felvonul a menetben.
Nagyítás
A zene most is amolyan “kis állat, nagy állat meg minden”. Pop, rock, közel-keleti muzsika, hiphop, soul, triphop és elektronika került a konténerbe. A Demon Days végítélete sehol – a Plastic Beach optimista. Az üzenettel (“We didn’t create plastic, nature created plastic”) kapcsolatban nem foglalunk állást, a kifejezőeszközök tekintetében viszont igen.
Ilyeténképp a Plastic Beach felemás. Egyrészt nagyszerű rendező elméről tanúskodik, hiszen a seregnyi közreműködő miatt akár széttartó is lehetne, de nem az. Nincs azonban bolondozás, és nincs szivárványos pop. Több az üresjárat (Empire Ants, Glitter Freeze, To Binge). Kevés a top10-es darab: nincs Clint Eastwood, sem Feel Good Inc., van viszont egyfajta új Gorillaz-sound (Stylo), ami simán meghatározhatja az új idők új soulját, ahogy tette azt Gnarls Barkley pár évvel ezelőtt. A Plastic Beach-en több a melankólia. A (barkács)elektronika, a kísérleti hiphop és a soul dominál.
A Plastic Bay-be az Orchestral Intro szimfonikus luxusóceánjáróján hajózunk be, hogy ott aztán a Snoop Dogg-gal és egy kilenctagú chicagoi rezesbandával felvett Welcome To The World Of Plastic Beach G-funkja lazítson le. A White Flag közel-keleti körútja után a Mos Deffel és Bobby Womackkel közös Stylo üt be: egy electrós “crack funk” nem kevés marcangoló soullal.
A kopogó zongorás, harmonikás Some Kind Of Nature-t Lou Reed teszi áthatóvá. A diszkós, electropopos On Melancholy Hill egyszerre flegma és szárnyaló; a Mos Def által teledumált Sweepstakes olyan, mintha az Anima Sound System tolná a hiphopot. A Cloud Of Unknowingot Bobby Womack fáradt, elgyötört soulja viszi el. A műanyag zónából végül a pattogós, jazzes Pirate Jet fedélzetén térünk vissza természetes közegünkbe – amit jobb híján még Földnek nevezünk.
est.hu
