Négy új lemezzel jelentkezik idén a Bëlga, méghozzá négy különböző témában megnyilvánulva. Először a politikával átszőtt Arany jelent meg, amit ingyen lehet letölteni az együttes honlapjáról, és gyorsan meg is hallgattuk.
2010-ben nyilvánvalóan nem könnyű sikeres magyar zenekarnak lenni, kivéve persze, ha nem úgy hívnak, hogy Tankcsapda vagy úgy, hogy Kovács Ákos, de hát az nem is egy zenekar. Ha eddig ugyanis nem sikerült megélni a zenélésből, ezután biztosan még kevésbé fog, és akkor valahol ott fog lógni az egész a levegőben, félúton az örömzenélés és a profizmus között. Közönséged van ugyan, de nem akkora, hogy eltartson, sokkal nagyobbról pedig akkor se álmodhatsz nagyon, ha néha fellépsz Révkomáromban vagy Csíkszeredán. Ha ezt ráadásul úgy csinálod, hogy rögtön az elején különösen magasra emelted a lécet, akkor pedig végképp nehéz dolgod van, de aki kreatív, ilyenkor kreatív igazán, és a Bëlgára ebből a szempontból nem is lehet panasz, hiszen a 2007-es Zigilemez utáni első új albumot három hónap leforgása alatt követi három másik, és mind a négy idei Bëlga-album más-más tematikát jár majd körbe.
Az első lemez az Arany címet kapta, mert a fizikai valóságban pont annyit nyomtak belőle, amennyi az aranylemez (ötezer darabot), és csak koncerteken lehet majd vásárolni, egyébként meg le lehet tölteni az együttes honlapjáról, ingyen. Az Arany témája a politika, ami nagyon aktuális, hiszen rövidesen az urnák elé járulnak a választópolgárok, és amúgy is átpolitizált társadalom a miénk, úgyhogy nem feltétlenül hülyeség, ha az ország egyik legnépszerűbb zenekara beemeli sajátos világába az általában kínosan került belpolitikát.
Nos, ha az ember végighallgatja az Arany számait, akkor tényleg egész hiteles képe lehet a mai magyarországi közhangulatról. Ez elvileg azt jelentené, hogy a kísérlet sikerült. Csakhogy, amellett, hogy a Bëlga tényleg sorra vesz mindent, ami a témában kihagyhatatlan, a minden oldalra jellemző kiüresedett politikusi közhelyektől kezdve a gátlástalan, szemét politikusokon át a gátlástalan, szemét politikusokból kiábránduló választópolgárig, pont azt a bravúrt nem tudta véghezvinni, hogy fogyaszthatóvá varázsolja 2010 Magyarországát. Gyakorlatilag ugyanazt kapjuk vissza táncos groove-ok kíséretében, amit nap mint nap hallunk a villamoson, olvasunk az újságban, és amivel kiakasztanak a világ legostobább kommentelői, akik kész csoda, hogy írni-olvasni tudnak egyáltalán.
Úgyhogy nem tudom elképzelni, hogy van ember, aki szívesen meghallgatná napjában többször is, hogy “meggyőződésem, hogy az ország polgárainak józan bölcsessége döntött a nagy és sorsfordító küzdelem szükségességéről, egy új keresztény polgári Magyarország felépítésére végre először nyílik lehetőségünk” stb., vagy hogy “minden évben mindenki megszavazza a fizetésemelésünket infláció felett, amíg a baromarcú tahó az utcán tüntet” (ez most két tetszőlegesen kiragadott szövegrészlet). Ugyanígy meglepő lenne, ha a Kalauz és a Kalauz2 című számok mintájára két nézőpontból megírt Politikus1 és Politikus2 című számok hasonló karriert futnának be, mint a BKV-ról szóló őseik. A Kalauz mindkét verziója ugyanis a maga abszurditásig fokozott trágárságával együtt is viccesen nyúlt hozzá egy örökzöld témához, míg a Politikus 1-2. csak ugyanazokat a sablonokat gereblyézi össze, amiket már mindenki olvasott vagy hallott milliószor. És igen, furcsa lesz ezt pont egy Bëlga-lemez kritikájában leírni, de ebben a két számban például sokszor erőltetettek a bazmegek és a gondosan adagolt primitívségek is, egyszerűen nem lenne rosszabb nélkülük sem.
Ha már az erőltetettségnél tartunk, ugyancsak nem biztos, hogy szükség volt egy nyitószámra, amely képbe helyez bennünket, és a lemez talán legjobb groove-ját vágja haza egy olyan bosszantóan bárgyú szöveggel (még ha szándékosan is az), aminél még annak is több értelme van, hogy “véjngongángavéjngongdzsú”. A stílusparódiáknál pedig ugyanaz jön elő, amiről itt már a Zigilemez krityójában is írtunk: az idegesítő, műanyag, AutoTune-os r&b ballada akkor is idegesítő marad, ha a dalszövegben szépen kifigurázzák a hippi-utópista békejeles naivitást (Világbéke). Az olyan skitszerű betétekkel, mint a Termékismertető megint csak az a gond, hogy egyszer ötletes meg vicces, de ahhoz túl hosszú, hogy ezt én még egyszer valaha végighallgassam, és akkor még nem is beszéltünk a hétperces Nagy Voksról, ami szintén szellemes helyenként, de hát nincs az az isten, hogy én reggelente úgy masírozzak keresztül a Móricz Zsigmond körtéren, hogy közben azt hallgassam, hogy “hiszem, hogy a nyugdíjasok többet érdemelnek, ezért szakértők bevonásával egy olyan koncepciót dolgoztunk ki” stb. Pedig a Nagy Voks alapötlete és zenei alapja is tök jó.
Mert a Bëlga-fiúk nem vesztették ám el a humorérzéküket és éleslátásukat, az több számból is kiderül, így például a Dilettáncban nagyon találó a jellemzés korunk hőséről, a minden témában mindenkinél többet tudó, mindenkit ledilettánsozó, nagybetűs Kommentelőről. Szellemes a Ha én rózsa volnék átirata is (legalábbis az első), amiben a hatvanas évek virággyerekeivel szemben a mai fiatalok már inkább kövek szeretnének lenni (és semmiképpen a Sípoló macskakőre kell itt gondolni), meg ki lehetne még ragadni egy-két vicces motívumot a lemezről, de ettől még az Arany sajnos nem sikerült igazán. Tévedés lenne ebből azt a következtetést levonni persze, hogy senki se foglalkozzon többet aktuális dolgokkal és meneküljön az eszképizmusba: ellenpéldának ott van mindjárt a Hiteljugend zenekar első lemeze, amely szórakoztatóan énekli meg, hogy ma Magyarország bizony szar hely. Az Arany után inkább olyan képünk lehet az országról, hogy tele van idiótával, és tetejébe még röhögni se nagyon lehet rajta.
quart.hu
