Harmadszor játszott Budapesten a Duran Duran, amely profibb, mint valaha: a csaknem kétórás koncert hiába kezdődött szokatlanul korán, mindent megadott, amire vártunk. A rutinszerűség rovására még beférhetett volna pár szám, az igaz.
Több mint egy éve van már úton az All You Need Is Now turnéval a Duran Duran: a koncertsorozat tavaly márciusban indult Londonban, és ugyan néhány hónapra fel kellett függeszteni Simon Le Bon gégegyulladása miatt, így is már jó sokszor előadták a nem nagyon változó műsort, mielőtt a turné csütörtök este Budapestre ért volna. Ráadásul egyszer már itt jártak a közelben: januárban Bécsben és Pozsonyban is fellépett már a zenekar (előbbiről írtunk is), és most, hogy újra visszaért a turné Európába, már nem hagytak ki bennünket sem.
Meglepetést nem nagyon várhattunk a koncerttől, hiszen láthatóan ugyanazt a programot játssza a zenekar (egy-egy változtatással) mindenütt. Jelen esetben mégis sikerült sok mindenkit meglepnie az együttesnek azzal, hogy a magyar szokásokhoz képest rendkívül korán, negyed kilenckor elkezdte a koncertet: az első Nuggets válogatásról szóló garázsrock klasszikusok felvezetése után jelent meg a színpadon a Duran Duran, miközben sokan még az Aréna folyosóin ácsorogtak a büféknél, odakint pedig még a nap sem ment le. Így történt, hogy még elég foghíjas széksorok előtt kezdődött a koncert az amúgy is fele kapacitással működő Arénában – emlékeim szerint hét éve mintha többen lettünk volna.
Ahogy aztán a közönség észbe kapott, úgy emelkedett a hangulat, noha a másodikként játszott Planet Earth még a leglaposabb bulit is fel tudná dobni – pláne, ha John Taylor basszusgitárja nem lett volna elnyomva kicsit, ami valamennyit levont az egyébként rendkívül pörgős szám táncolhatóságából. Azt már többször megírtuk itt, mennyire jól sikerült a legutóbbi Duran Duran-lemez, ugyanakkor senki sem várhatta el, hogy az All You Need Is Now dalai miatt kimaradjon a Wild Boys vagy az Is There Something I Should Now – én sem örültem volna neki, bármennyire is jó az új album. Igaz, én hét éve inkább még csak best of-szinten szerettem a zenekart, azóta viszont rá kellett jönnöm, hogy a Duran csúcslemeze, a Rio nemcsak a nyolcvanas évek, hanem minden idők egyik legjobb poplemeze. Sőt, maga a zenekar is tisztában van ezzel, hiszen az új albumon Mark Ronsonnal bevallottan azt a korszakot akarták megidézni – a setlistben mégsem kapott egyáltalán kitüntetett szerepet sajnos.
Mivel elég hátul ültem, most nem tudtam megállapítani, hogy Simon Le Bon még mindig annyira emlékeztet-e Komár Lászlóra, mint hét évvel ezelőtt, az viszont úgyis átjött, hogy tényleg az egyik legjobb frontember a szakmában: magabiztosan, kis pocakját sem szégyellve vezényelte a show-t. Ha úgy hozta kedve, beszólt a közönségnek, de még pont belül a szarkasztikus humoron (“Te nem is vagy magyar, hanem egy kibaszott olasz! Haragszunk rátok, amiért kiejtettetek bennünket a múlt héten az Eb-ről!”), máskor meg bevonta a közönséget és bókolt az első sorban tülekedő lányoknak. Ez valami olyasmi képesség, amire születni kell, viszont az, hogy egy hamis hangot nem lehetett hallani tőle, már nyilvánvalóan rengeteg munka eredménye. Az pedig, hogy a második szám alatt megbotlott a színpadon, alig tűnt fel valakinek, hiszen láthatóan minden másodperc ki volt előre számítva, mégsem volt ez zavaró.
A Dom Brown gitárossal, valamint egy vokalista lánnyal és egy szaxofonossal kiegészülő négy eredeti tag amúgy határozottan kezd rockeresedni: John Taylor a tegnapi megjelenésével akár még a Tátrai Bandbe is beférne, a dobos Roger Taylor úgyszintén a szorgalmas session dobos image-ét hozta – ami pedig a tudásukat illeti, bármelyik zenekarba beférnének a világon. Vicces utólag, hogy annak idején ellenségeik úgy beszéltek a Duran Duranről, mint ahogy ma nagyjából Justin Bieberről szokás, miközben már akkor is szuper zenészek alkották, a tegnap esti show-t pedig bármelyik rockzenekar megirigyelhette volna. Sőt ez utóbbit kicsit túlzásba is vitték: a Girls On Film alatti negyedórás zenebohóckodás nekem már sok volt, inkább játszották volna az alatt a New Moon On Mondayt vagy aMy Own Wayt, esetleg a Too Bad You’re So Beautifult az új lemezről.
A közönség persze így is borzasztó hálás volt, és egyszer olyan hangzavart csapott, hogy ilyet a teltházas Arénában is ritkán hallani. Pedig igaz, ami igaz: telik az a rohadt idő – hét éve még nem volt ennyi középkorú házaspár a nézőtéren. Sőt akkor még Nick Rhodes is egy kortalan ufónak tűnt, most viszont hiába rejtőzött néha a kamerája mögé, rajta is kezd meglátszani az idő múlása, amit korábban sosem gondoltam volna. Lehet, hogy most már nem a Duran Duranről szól a popzene, de tegnap így is egy ereje teljében levő zenekart láthattunk – de az előző gondolatok arra is ráébresztettek, hogy talán utoljára. Mindenesetre ott lesznek még júliusban az újvidéki Exit fesztiválon, meg más, környékbeli országban is – és az idei fesztiválszezont elnézve nem nagyon tudnék mondani más olyan zenekart, amely ennyi slágert tud belesűríteni szűk két órába. Úgyhogy elégedetlen senki sem lehetett, a tagok pedig még az olasz-német utolsó félóráját is megnézhették a színfalak mögött. (B+)
További képek a koncertről a fotókra vagy ide kattintva tekinthetők meg.
quart.hu
http://www.quart.hu/quart/kritika/20120629-duran-duran-az-arenaban-koncert-kritika.html