Előző albuma, a 2009-es BreakthroughGrammy-jelölést hozott Malibu huszonhat esztendős csalogányának, aki ennek ellenére hajlandó volt változtatni kicsit a bevált recepten – dicséretes bátorság, nem?
De. És ezzel legalább letudjuk azt a nem túl egyszerű feladatot is, hogy találjunk valami dicsérni valót a – fejszerkezetében kissé Jennifer Anistonra hasonlító – hamvas szőke szépség legújabb munkájában. (Nagyon kekec jellemvonásokkal bírók persze berzenkedve emelhetik a magasba kezüket, ajkukkal némán formázva a kérdést: “Ugyan mi bátorság van abban, ha valaki Madonna, Beyoncé vagy éppen Dido slágerszerzőivel dolgoztat?”, de mi ne legyünk ennyire ünneprontók, és hagyjuk figyelmen kívül eme panaszokat.)
Mert igaz ugyan, hogy – a vokalistaként és egy Jason Mrazzal közös duett kapcsán az eleddig kiadott uszkve nyolcezer aranyozott gramofonocskából kettőt ténylegesen is a birtokában tudó – Caillat kisasszony harmadik korongján némileg elmozdul előző lemezei “Jack Johnson ultra light”-címkével diszkréten felragasztózott, hatmilliós albumeladást generáló irányvonalától, de azért azt nem állíthatjuk, hogy túl messzire jut a kiindulási ponttól a popzene végtelen országútján.
A szokás szerint Colbie fejével súlyosbított lemezborító által rejtett tucatnyi, egyformán arctalan dalocska (köztük a csak címében ambiciózus Favourite Song) ugyanis ezúttal is végtelenül Amerika-kompatibilis, messzemenőkig rádióbarát pop, helyenként – Shania Twaint vagy éppen Sheryl Crow-t idéző – countrys felhangokkal. Így pedig a lemez legemlékezetesebb momentuma mégiscsak az a szám lesz, ami a záró Make It Rain befejezését követően csendül fel lejátszónkban.
est.hu
