Kritikusunk megtekinti a Motörhead ki tudja hányadik magyarországi koncertjét – mindegy is, hiszen végső soron úgyis az örök értékek számítanak. Aztán megszámolja, hogy hányféle tempót tud a szintén veterán Suicidal Tendencies.
Mert mi is végső soron a Motörhead? Egyrészt a (proto-)NWOBHM-hullám egyik meghatározó szereplője és egyben nagy túlélője, egy figyelemreméltó zárvány, ami itt maradt nekünk lassan négy évtized zenei klímaváltozásai után és között is; egy zenekar, amely a legnevesebb, máig működő pályatársak, mint a Priest, a Maiden vagy a Def Leppard határtalan kísérletezőkedvéhez képest az állandóságot valamint a megbízható minőséget képviseli mind a mai napig. Másrészt pedig – és ez jóval fontosabb – a Motörhead önmagán messze túlnőve vált a rockzene, vagy ha úgy tetszik, a rockandroll romantikus szimbólumává. Hiszen gyenge, érzelmes pillanataiban az ember komolyan hajlamos úgy gondolni, hogy a rockzene az tényleg valami olyasmi, hogy egy javakorabeli férfi (akiről nagyon szeretjük azt hinni, hogy minden reggel felszippant három csíkot, utána pedig viszkivel öblöget hosszasan) az ő jellegzetes sziluettjével és elmaradhatatlan bajuszával sebességmániás metálpunk himnuszokat hörög, olyan hangon, mint akit éppen fojtogatnak; minden más pedig csak gyenge imitáció, és persze a legkevésbé sem rockandroll, maximum csak valami kamaszos ugrabugra. Ezzel pedig aztán tényleg könnyen lehet azonosulni, még úgy is, ha tudjuk, hogy mekkora hülyeség az egész. A rocktörténet egyik legnagyobb közhelye, persze, de ne felejtsük: egy olyan közhely, amit a Motörhead talált fel, vagy legalábbis fejlesztett tökélyre. Nyilván az sem véletlen, hogy a zenekar logója és totemállata, a kitátott pofájú harci steampunk-disznó (vagy micsoda), Joe Petagno alkotása a Misfits-koponya mellett az egyik legkelendőbb és legfelismerhetőbb kiegészítő a rocker haute couture-ben, és még az is jól ismeri, aki soha nem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy meghallgasson legalább egy sebességmániás metálpunk himnuszt.
A Motörhead negyedik? hatodik? tizedik? magyarországi fellépésen rengetegen vannak, talán többen is, mint az Interpolon, ami egyáltalán nem meglepő: egy Motörhead koncertet bizonyára sokadszorra is érdemes megnézni (én másodszorra látom), hisz, mint tudjuk, állandóság, megbízható minőség, örök értékek stb. Ebben persze az is benne van, hogy az épp aktuális lemez ürügyén előadott nosztalgiakoncert már második alkalommal sem fog különösebb meglepetést okozni, de hát itt nyilván nem is várt senki meglepetést. A bizsergető “We are Motörhead. We play rock and roll!” csatakiáltás után az Iron Fist című klasszikussal indul a buli, és a megszokott mederben folyik tovább, a dramaturgia pedig megnyugtatóan ismerős. Különösebb színpadi produkció nincs, a náci relikviák avatott szakértője, a mindig cool és elegáns Lemmy (Blikk: 65) nem heveskedik, inkább tagadhatatlan karizmájára bízza a show-t, és nagyon jól teszi. A dobos Mikkey Dee látványos gesztusokkal és még látványosabb frizurájával hívja fel magára a figyelmet, egy ponton természetesen koncentrált és lendületes dobszóló is van; a gitáros Phil Campbell pedig amolyan megbízható háttéremberként teszi dolgát, valamint bemutat egy kicsit cirkalmas, de szerencsére rövid gitárszólót. Bizonyosan elhangzik egy-két új dal a legfrissebb The Wörld Is Yours című lemezről is, de a hangsúly persze a régi slágereken és koncertfavoritokon van, úgyismint: Over The Top, Stay Clean, Killed By Death; persze a végére marad a zenekar két valóban emblematikus dala, a záró Ace Of Spadesés a kötelező ráadás Overkill. Van klassz füstgép, szolid közönséghergelés (a “Játsszunk még hangosabban?” / “Ti vagytok a legjobb közönség ezen a nyáron!” vonalon), a lendületes középtempó alá ritkán lassuló, hangos rockandroll. Nem hiszem, hogy különösebben bánnám, ha soha többé nem láthatnám a Motörheadet, de ha egyszer megint összefutunk egy fesztiválon, annak nagyon fogok örülni. B
A szomszédos sátorban fellépő, kaliforniai crossover-hardcore-punk-metálban utazó, veteránSuicidal Tendencies legalább két okból is fontos zenekar: egyrészt a most úgy nagyjából 40+-os, kiskamaszként a heavy metálba belebolonduló korosztályból többen az ST hatására ismerkedtek meg a punkkal (vagy éppen fordítva), valamint az is a zenekar számlájára írható, hogy sokan máig szentül meg vannak győződve arról, hogy a szembe húzott bandanából, a hokis/kosaras-mezből, valamint tetoválásokból összekombinált kemény chicano gengszteres megjelenés férfiasságot és utcai hitelességet kölcsönöz viselőjének; itt gondoljunk például Zana Zoltánra (aki ezen a téren Lemmytől is rengeteget merített, és lám, milyen szépen össze lett így kötve a két koncert!).
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én jobbára inkább olvasmányaimból és nem közvetlenül átélt élményekből (úgyismint: lemezhallgatás, koncert) ismerem a Suicidal Tendencies munkásságát, ám ennek ellenére a koncertbe nem nehéz bekapcsolódni, sőt, mint kiderül, néhány számot már korábban is hallottam; de persze az is lehet, hogy ezek benne vannak a kollektív punkrock-tudatalattiban. Ilyen például a nagyon buta és nagyon slágeres I Saw Your Mummy (fiatalabbakinnen is ismerhetik), a himnusszerűség Possessed To Skate vagy a Join The Army, ami jól mutatja, hogy a zenekar ott volt a rosszemlékű rap-metál előfutárai közt, legyen bármily’ kétes dicsőség is ez. A hardcore-ból kiinduló, de viszonylag melodikus punkot, a reszelős, inkább a groove-okra kihegyezett metált és némi funkot keverő ST nagyjából háromféle tempót váltogat, néha egy számon belül is, ezek pedig: a bólogatós, az ugrálós, valamint az, amelyikre lehetőleg szét kell rúgni a melletted álló fejét – és ezekkel egy órán keresztül pompásan el lehet szórakoztatni egy szellősen tömött fesztiválsátrat, főleg, hogy a színpadra is öröm nézni.
Mike Muir (az egyetlen megmaradt tag az alapítók közül) energikus és kommunikatív frontember, aki láthatón a szívén viseli, hogy a koncert egyben közösségi élmény is legyen. Hangja ugyan nem sok van, de legalább rendesen bemozogja a színpadot, és szerencsére a frontvonal mögött is akad látnivaló, a nagyjából háromszáz kilós, fekete dobos személyében, aki intenzív dobjátékával és jellegzetes mozgáskultúrájával egyértelműen az est hőse (dobszóló is van persze, a Motörhead-koncerten hallotthoz képest kissé csapongóbb, cserébe viszont rövidebb is). Az utolsó számnál a rajongók elözönlik a színpadot, és érdekes módon viszonylag kevés fejkendőt és kigyúrt-tetovált felsőtestet látni, lányokat és önfeledten ugráló fiatalokat viszont annál többet – és itt még az is érezhette, hogy ez végső soron egy teljesen jó koncert volt, aki azért inkább átmegy az út túloldalára, ha deszkás gengszternek öltözött fiatalok vagy nem annyira fiatalok kis csoportja jön vele szembe. B
quart.hu
http://quart.hu/cikk.php?id=6531