Évek óta megszokhattuk, hogy decemberben a Quimby a Pecsában játszik egy nagyot – a mostani koncert különlegessége, hogy a zenekar egyúttal egy lemezt is hozzácsap a dologhoz. A Kicsi ország című albumról kérdeztük Kiss Tibort
Egy nagyon vegyes, sokszínű lemez lesz, ahol éppúgy helyet kapnak az ősrockos dalok, mint mondjuk az egy szál zongorás, minimalista líra. A legelejétől, már a kocsmákban is ott voltak a lassú, meg balladisztikus felvételek, kis pszichedelikus, zongorás, keringős valamik, ez ugyanúgy végigvonul a mi életünkön, mint ahogy a nagyon húzós, punk-riffes rock’n’roll számaink.
– Öt éve jelent meg az utolsó nagylemezetek. Miért a hosszú szünet?
– A formátum tartott idáig, hogy egy új nagylemezt összerántsunk. Az a két kísérlet, a maxik, amit csináltunk, az azért nem volt rossz ügy. És tulajdonképpen azokat felfoghatjuk egy nagyobb lemeznek. Eredetileg három kisebbet akartunk, egy trilógiát, de végül kettő lett, mert úgy gondoltuk, hogy jó, akkor már megvárjuk, amíg a többi dal elkészül, és inkább nagylemez legyen.
– Amiket eddig hallottam az új lemez számaiból, az kicsit a Káosz amigos hangulatát idézi nekem…
– Én nem tudnám valamihez kimondottan hasonlítani, mert mindenféle olyan dolog benne van, amivel kísérleteztünk az előző években, látom benne a gyökereinket is, szinte a legelső albumaink bluesos, koszosabb világát is… Ha jól csinálnánk, akkor mindig csak a múltunknak a sikerültebb esszenciáit vinnénk tovább a batyunkban és elszórnánk azt a fölösleges sallangot, ami a kísérletek mellékterméke. És jelen esetben nem a C-vitamint találtuk fel melléktermékként, hanem tényleg semmit. Az ember nyilván megjegyzi, mi az, ami működött nála, és azt csiszolgatja tovább, közben meg az egyik szeme mindig nyitott mindenféle új dologra, amit beterelget a karámba és ott megnézegeti, hogy hogyan lehet azt nevelgetni. Valószínűleg a zenekarnak a stílusa pont így alakulgatott az évek során. De sohasem gondoljuk azt, hogy most már kész vagyunk vele, mert az akkor már megint behunyt szem. Mindig csinálunk olyat, most is, ami már eléggé feszegeti a határokat, akár technikailag, akár máshogy. Ilyen szempontból nem biztonsági játékot játszunk, de nagyon sokszor egy-egy dalnak azért kell megszületnie, hogy aztán menjen a levesbe. És azok a dalok, a hibáink is fontosak, hogy tudjuk, hogy azt így nem…
– Ha egyszer valamit kidobtok, akkor annak kalap, kabát?
– Többféle verzió van. Előfordul, hogy valami annyira szarul sikerül, hogy a zenekar egyértelműen azt mondja, ezt hagyjuk, és vannak olyanok, amikben vannak jó dolgok, és ha lehet esetleg gyurmázni, és próbálgatni, hogy más formában esetleg működhetne, akkor mégis nekiállunk. Meg néha csak szórakozásból is csinálunk új köntöst egy dalnak: van, ami egy koncertet él meg, van, ami tizet, és van, ami úgy marad évekig, aztán visszatérünk az eredetihez, vagy megint átvariáljuk. Ugyanakkor lehet, hogy van egy szöveg, amiben van egy kurva jó mondat, de a többi rossz, én azzal nem tudok mit csinálni, elmondhatom szívesen azt az egy mondatot, de az úgy nem dal. Ilyen is van.
– Tényleg, a zene, vagy a szöveg fontosabb neked?
– Minden fontos, amihez az ember nyúl. Nem gondolom, hogy mi magunk olyan nagyon fontosak lennénk, de amit csinálunk, az lehet fontos, és ilyen értelemben nincs az, hogy ez, vagy az fontosabb. Egy jó zenét is nagyon el tud rontani egy rossz szöveg és viszont, lehetőség szerint tehát jó lenne, ha ezek egyenértékű figyelmet kapnának. Más a funkciójuk, a szöveg a zene arca inkább. A zene, meg a képzőművészet is olyan, hogy valami nagyon egyszerű, hihetetlenül tiszta igazsága van, míg a szöveg az kreálmány. Ami nálunk izgalmas lehet, az inkább ennek a kettőnek az összeillesztése, hogyan lehetne azt megcsinálni, hogy a szöveg ezzel az atmoszférikus vibrációval, ami maga a muzsika, úgy kulmináljon, hogy legyen köztük valami kapcsolat. Hogy egy légies dalt ne rántson le a földre, vagy akkor éppen legyen az, hogy rántsa le, de mindenképpen valamilyen egyértelmű kapcsolat legyen a kettő között, hiszen nekünk a dalban ez a kettő az egész. Nem leválasztva kell jól működniük, hanem együtt. Nem véletlenül van az, hogy ha van egy Bob Dylan, vagy egy Lou Reed, aki komolyabb szövegeket ír a popzenében, akkor ott nagyon puritán a zene. Ez nem azt jelenti, hogy a szöveg a fontos, hanem így illenek egy egésszé. Ha mondjuk egy Bob Dylan szintű szöveghez Frank Zappá-s zene lenne, akkor az információ nem 100% lenne, hanem 150%, túl sok lenne. Olyan lenne, mint a fázisfordítás: valamit nem fogsz levenni a dologból. Nem működik együtt jól. És nálunk is úgy van, hogy az adott egységet kell megtalálni, a zene a szöveggel legyen egy gombóc, ne akarjon több lenni, mint amennyi, és lehetőleg kevesebb se legyen az egyik, mint a másik. Ez egy láthatatlan arányrendszer, amit érzékelni lehet inkább, minthogy tudatosan el tudnám mondani.
– A zenét sokszor kicserélitek számok alatt, szöveget nem akartál soha átírni?
– Nem, valamiért nem. Olyat szoktam, hogy változtatgatok egy-két szót, de csak ad-hoc módon. De ott nincs ez, hogy „Hú, ez tök jó dal volt, de nem olyan jó rá a szöveg, és inkább írok rá egy másikat”. Á, nem, akkor inkább csinálunk egy új számot.
– Mennyire fontos számodra az elrugaszkodás, a szürrealitás az alkotásban?
– Alapvetően a zenének van ez a természetszerű igazsága, ugyanakkor egy nagyon képlékeny, megfoghatatlan vibráció, sokszor előfordul, ha mondjuk írom a szöveget, és leválik egy sor, mert túl nehéz neki, mert annak a dalnak éppen emelkednie kéne… Én sokkal inkább emocionálisan szeretném átjárni a szövegekben a dalokat, nem pedig valami olyan üzenetet kódolni a nagyérdeműnek, hogy ez legyen, vagy az legyen. Picit ahhoz hasonlít ez, mintha a buszmegállóig vinnénk el a hallgatót, és ott mindenki felszáll a saját járatára. Nem azt mondjuk, hogy „Márpedig te 4–6-os villamossal mehetsz csak az Oktogonhoz, mert én azt mondom!”, hanem itt egy megálló, innen mennek járatok erre, meg arra, és nagyjából úgy van a szöveg megírva, hogy mindenkinek picit a saját rendszerében is máshogy szólhat.
Est.hu
http://est.hu/cikk/85759/mindenki_felszall_a_sajat_jaratara_-_kiss_tibor_quimby
