Amerika önbizalma napról napra 50 bázispontot zuhan. Az amerikai álomból felébredt a világ. A lehetőségek földjén elfogytak a lehetőségek. További negatív kilátás, hogy a dicsőség zászlaját nem Lenny Kravitz tűzi ki újra
Kravitz neve 1989-ben dörrent be a köztudatba. Három hibátlan album egészen kiváló ajánlólevél. Kravitz megcsinálta. A Let Love In, Mama Said, Are You Gonna Go My Way mesterhármasa, de különösen az utóbbi világbajnok slágere után mindenki heurékát kiáltott. Kravitz soulból, funkból, (hard)rockból gyúrt, Jimi Hendrix és John Lennon örökségét újrahasznosító popja finoman fogalmazva is “átjött”.
És bár volt néhány megtorpanás (Circus, 1995), aminek majdnem megroppanás lett a vége, a dalszerző-gitáros-énekes végül megrázta magát, és a kétezres éveket is a csúcs közelében töltötte. Olyannyira, hogy legutóbbi, 2008-as korongja (It Is Time for A Love Revolution) élete addigi főműve is lehetett volna, ha egy kicsit kompaktabbra veszi. De ahogy a történelemben, úgy a rakkenrollban sincs “ha”.
Objektíven nézve a Black And White America is felemás korong. A számokban megvan ugyan a potenciál, de túl eklektikus, a “mindent megmondás” miatt pedig épp a mondanivaló vész el. Ráadásul Kravitz ismét nem érezte, mikor kellett volna rövidre vágni. Épp ezért nem biztos, hogy ez a korong tűzi ki azt a bizonyos lobogót az Amerikai Rockzene Erődjére.
Kravitz az ének és a gitár (akusztikus és elektromos) mellett ezúttal is valamennyi hangszert maga szólaltatta meg, így a zongorista, a szintetizátoros (ebből főleg a hetvenes évek progrockos hangszíneit használta), a basszusgitáros és a dobos szerepét is magára osztotta, ahogy ezt már megszokhattuk tőle. Akárcsak azt, hogy egyetlen segítője jelen esetben is régi haverja, Craig Ross volt, aki elektromos és akusztikus gitáron szólt bele a témákba. Persze a csipkelődő funky fúvósok, a helyenként belépő szaxofonok, ill. rezeskórusok profi stúdiózenészek ujjai alatt szólalnak meg.
A dalok most is hemzsegnek a The Rolling Stones, a Sly And The Family Stone (Black And White America, Life Ain’t Ever Been Better Than It Is Now) és a Stevie Wonder (Looking Back On Love) áthallásoktól (Hendrixből és Lennonból most kevesebb jutott). Ugyanakkor a funk sajnos többször is átcsúszik steril, fejhangú funky-ba (Superlove, Liquid Jesus, ill. a Drake-et is szerepeltető Sunflower), és olyan Jamiroquai-os diszkós enyelgést kapunk, hogy az Pély Barnának is sok lenne.
Néhány számot pedig egyszerűen át kellett volna engedni egy tisztességes producernek. Kiváló alapanyag például az Everything. Lehetett volna egy markáns hard rock szám, de ezt a lagymatag verziót semmiképp sem szabadott volna lemezre engedni. Az olyan töltelékeket, mint az I Can’t Be Without You pedig egyszerűen el kellett volna felejteni. A mainstream R&B-t hozó, Jay-Z-vel és DJ Military-val rögzített Boongie Drop, a kislemezes, hippisStand, a Michael Jackson balladának is beillő és a Pop Királyának behízelgő modorában elénekelt Dream sem tízpontos számok.
Kravitztól több erőt, több rockot, több szexet, erőteljesebb, húzósabb, mocskosabb funkot várnánk, olyasmit, amilyet a funk rockos, Led Zeppelin riffre húzott Come On Get Itben produkál. Kár ezekért a számokért, hiszen karcolják a “tökéletest”, de a “vitamin”, az őrület, a tépés nagyon hiányzik. Túl sok az ösztrogén, túl kevés a tesztoszteron. Túl stúdiós a hangzás, steril, pipettával adagolt, verejtékmentes, pedig ennek pont az ellenkezője lenne a lényeg.
A nyitószámban Martin Luther King “majdnem” beteljesült amerikai álma kerül szóba, a Black And White America is egy “majdnem” lemez, de mint korábban már írtuk: a rakkenrollban nincsen “ha”…
És bár volt néhány megtorpanás (Circus, 1995), aminek majdnem megroppanás lett a vége, a dalszerző-gitáros-énekes végül megrázta magát, és a kétezres éveket is a csúcs közelében töltötte. Olyannyira, hogy legutóbbi, 2008-as korongja (It Is Time for A Love Revolution) élete addigi főműve is lehetett volna, ha egy kicsit kompaktabbra veszi. De ahogy a történelemben, úgy a rakkenrollban sincs “ha”.
Objektíven nézve a Black And White America is felemás korong. A számokban megvan ugyan a potenciál, de túl eklektikus, a “mindent megmondás” miatt pedig épp a mondanivaló vész el. Ráadásul Kravitz ismét nem érezte, mikor kellett volna rövidre vágni. Épp ezért nem biztos, hogy ez a korong tűzi ki azt a bizonyos lobogót az Amerikai Rockzene Erődjére.
Kravitz az ének és a gitár (akusztikus és elektromos) mellett ezúttal is valamennyi hangszert maga szólaltatta meg, így a zongorista, a szintetizátoros (ebből főleg a hetvenes évek progrockos hangszíneit használta), a basszusgitáros és a dobos szerepét is magára osztotta, ahogy ezt már megszokhattuk tőle. Akárcsak azt, hogy egyetlen segítője jelen esetben is régi haverja, Craig Ross volt, aki elektromos és akusztikus gitáron szólt bele a témákba. Persze a csipkelődő funky fúvósok, a helyenként belépő szaxofonok, ill. rezeskórusok profi stúdiózenészek ujjai alatt szólalnak meg.
A dalok most is hemzsegnek a The Rolling Stones, a Sly And The Family Stone (Black And White America, Life Ain’t Ever Been Better Than It Is Now) és a Stevie Wonder (Looking Back On Love) áthallásoktól (Hendrixből és Lennonból most kevesebb jutott). Ugyanakkor a funk sajnos többször is átcsúszik steril, fejhangú funky-ba (Superlove, Liquid Jesus, ill. a Drake-et is szerepeltető Sunflower), és olyan Jamiroquai-os diszkós enyelgést kapunk, hogy az Pély Barnának is sok lenne.
Néhány számot pedig egyszerűen át kellett volna engedni egy tisztességes producernek. Kiváló alapanyag például az Everything. Lehetett volna egy markáns hard rock szám, de ezt a lagymatag verziót semmiképp sem szabadott volna lemezre engedni. Az olyan töltelékeket, mint az I Can’t Be Without You pedig egyszerűen el kellett volna felejteni. A mainstream R&B-t hozó, Jay-Z-vel és DJ Military-val rögzített Boongie Drop, a kislemezes, hippisStand, a Michael Jackson balladának is beillő és a Pop Királyának behízelgő modorában elénekelt Dream sem tízpontos számok.
Kravitztól több erőt, több rockot, több szexet, erőteljesebb, húzósabb, mocskosabb funkot várnánk, olyasmit, amilyet a funk rockos, Led Zeppelin riffre húzott Come On Get Itben produkál. Kár ezekért a számokért, hiszen karcolják a “tökéletest”, de a “vitamin”, az őrület, a tépés nagyon hiányzik. Túl sok az ösztrogén, túl kevés a tesztoszteron. Túl stúdiós a hangzás, steril, pipettával adagolt, verejtékmentes, pedig ennek pont az ellenkezője lenne a lényeg.
A nyitószámban Martin Luther King “majdnem” beteljesült amerikai álma kerül szóba, a Black And White America is egy “majdnem” lemez, de mint korábban már írtuk: a rakkenrollban nincsen “ha”…
est.hu
