Thursday, March 28, 2024
spot_img

Latest Posts

Hobo: vesztésre álló végvári harcos vagyok

Fotó: Henning János

A blueszenének vége van; a konzumkultúra, mely immár Erdélybe is betört, elmossa az értéket, az egyéni ízeket; József Attila, Jim Morrison és Vlagyimir Viszockij versei, dalai gyógyító erejű szabadságélményt jelentenek – állítja Hobo, azaz Földes László. Az idén Kossuth–díjjal kitüntetett művész gyakori vendég Székelyföldön, Sepsiszent­györgyön. Legutóbb, nagyszínpadi koncertje mellett Hármasoltár – tisztelgés a Mesterek – József Attila, Vlagyimir Viszockij, Jim Morrison – előtt című önálló estjét láthattuk, akkor úgy búcsúzott, ősszel újabb előadással tér vissza.

 

– Mit jelent önnek a versmondás?
– Ugyanolyan fontosnak tartom, mint a zenét, a rockzenét vagy inkább a bluest. Talán a bluest tartom a legfontosabbnak, mert az egy teljesen üres terület volt, amikor én elkezdtem, és igyekeztem összekapcsolni a költészettel. Úgy néz ki, ez most már ennyi év után sikerült, a közönség elfogadja. Dalaimban a szöveg elsődleges, mindig a szöveget írtam meg, amit aztán mások megzenésítettek. A költészet esetében is nagyon fontos, hogy megfelelő zenét kapjon a vers, vagy zene nélkül is olyan legyen, amivel azonosulni tudok. Olyasmit adok át, ami az én szempontomból, az én tapasztalataim szerint értéket jelent.
– Miért tartotta fontosnak, hogy ezt a három, földrajzi értelemben is más-más helyről származó szerzőt egy oltárra helyezze?
– A legnagyobb lázadók voltak. Magyarországon József Attila, Jim Morrison Amerikában, a rockzenében, és Vlagyimir Viszockij az úgynevezett Szovjetunióban. Dalaik és verseik olyan szabadságélményt sugároznak, ami számomra gyógyító erő, és nagyon sokat köszönhetek mindhármuknak.
– Itt talán Viszockijt ismerik a legkevésbé.
– Ő a Szovjetunióban a hatvanas évek közepétől 1980-ban bekövetkezett haláláig a legnépszerűbb színész volt, akit ez különösebben nem érdekelt. Népszerűségét – ami egyben a védelmet is jelentette a szovjet terrorral szemben – arra használta, hogy dalait és verseit előadhassa. Összehozta saját előadásaiban a zenét, a költészetet és a színházat, én is ezt teszem, de nem tőle vettem át. Felesége Marina Vlady színésznő, aki a hatvanas, hetvenes évek, sőt, az ötvenes évek végének is az egyik legnagyobb világsztárja, Franciaországban élt, ő is védte, hogy ne lőjék tarkón az oroszok, vagy ne üsse el véletlenül egy autó. Viszockij önpusztító életet élt, nagyon nehezen bírta a távolságot a szabadságtól, aztán 1980-ban, negyvenkét éves korában alkoholmérgezésben meghalt.
– Említette, hogy egy Gulággal kapcsolatos előadásra készül, járt ott, verseket hozott onnan.
– Hogyne, találtam egy kötetet, ezer darab vers van benne, az egykori foglyok írták. De Viszockijnak is vannak Gulág-versei, benne is lesznek a műsorban, a többit abból az anyagból válogatjuk ki, amit összegyűjtöttünk. Én már írtam és énekeltem egy Bakaballada című albumot a Ghymes együttessel a Don-kanyarban a második világháborúban elpusztult magyar katonák emlékére. Az emberi szenvedés mindig nagyon megráz és nagyon foglalkoztat, azért mentem el a Gulágra, hogy megtapasztaljam azt, amit még meg lehet, mert az oroszok nem alakítanak ki ezekből múzeumokat, nincsenek megmentett táborhelyek, mint amilyeneket a nácik legyőzése után állítottak fel Lengyelországban vagy Németországban.
– Következetesen csavargónak vallja magát. Hatvanhat évesen hogy látja Kerouac híres mondatát, miszerint úton lenni boldogság, megérkezni halál?
– Megváltoztak ezek a dolgok. Kicsi lett a világ, a közlekedés, az útlevélhasználat szabadsága, a globalizáció, az internet és a televízió segítségével a természet elveszítette azt a funkcióját, amit régen jelentett. Nekem az erdő mindig a szabadság szimbóluma volt, a szerelmesek, a partizánok, a Robin Hoodok, a mesehősök, mindenki az erdőbe járt. Ma már elveszítette ezt a szerepét, hiszen le tudnak fényképezni egy macskát a Holdról, amint keresztülmegy a tisztáson, vagy egy rókát, tudják, hány szarvas él egy erdőben. Ez a csavargásnak is betett, most már mindenki turista, mindenki megy, ahova akar, az útlevélhasználat természetes. De a csavargás szellemi kaland is lehet, annak azért még nagyon nagy izgalmai vannak, s hozzá kell tennem, a földgolyón vannak helyek, ahova én még el szeretnék jutni.
– Mire kíváncsi?
– Szeretnék átmenni egész Ázsián, elmennék Oroszországon és Szibérián keresztül Vlagyivosztokba, vagy Vlagyivosztokból vissza. Amerikát is átvezettem autóval, majd átmentem rajta busszal. Azért szeretném ezt az utat megtenni, mert a tájnak, a térnek, a tengernek még mindig megvan a hihetetlen vonzása. Nem biztos, hogy ezekre az utakra lesz lehetőségem, de a szellemi utazásokat nem hagytam abba, további terveim is vannak, írásművek, zenék, albumok.
Hobo a Kamarateremben Fotó: Henning János
– Mik foglalkoztatják?
– Most az Utcazenész című monodrámát írom, mely a magyar rockzene ötven évéről szól. Szeretnék írni egy összefüggő művet, egy oratorikus művet Rekviem a bluesért címmel, mert úgy gondolom, a blueszenének vége van.
– Miért?
– Azért, mert az amerikai feketék, akik ezt megszülték, már nem játsszák. És a fehér fiatalok, az amerikai fiatalok sem játszanak bluest, az öreg fehérek játsszák, Eric Clapton meg a Rolling Stones. Ennek vége van Magyarországon is, Deák Bill kivételével a magyar blueszenekarok nem hagytak nyomot maguk után, és el is tűntek a süllyesztőben. A kilencvenes évek közepén született magyar blueszenekarok nem tudták a műfajt tovább vinni, hozzátenni valamit, ez Deák Bill Gyulának meg nekem maradt, ha mi befejezzük, ezzel vége is van. És mielőtt ez megtörténne, szeretném megköszönni azt, amit a zenétől és a közönségtől kaptam, írok egy ilyen művet, szerintem 2012–ben.
– Miről szól a Circus Hungaricus?
– A harmadik évezred első évtizedének Magyarországáról.
– Milyen ez a Magyarország?
– Benne van a dalokban. Nem olyan, mint amilyennek szeretnénk, vagy szerettük volna. Nem olyan, és egyre kevésbé olyan, de nem szabad feladni. Rengetegen vannak, akik jót akarnak, az embereket megosztották, olyasmit kell tenni, ami összehozza őket. Én ezt próbálom, engem nem érdekel, kinek milyen a világnézete, azt kell megtalálni, hogyan lehet összehozni őket. Ez nagyon nehéz, mert a globalizáció, a konzumkultúra, ami most már Erdélybe is betört, elmossa az egyéni ízeket. Ezt kulturálisan segítik ezek a borzalmas kereskedelmi televíziók, az emberek, akik nem gondolják végig saját sorsukat, belerohannak, zeneileg is. Azt látom, hogy az embereknek egy bizonyos része itt is boldogan táncol borzalmas, igénytelen zenére, és rettenetesen hülye televízióműsorokat néznek.
– Mit lehet tenni?
– Ez a dolog rossz irányba megy, és én tudom, hogy egy végvári harcos vagyok, aki vesztésre áll, de mindig van remény, és amíg van egy fa, addig újra lehet telepíteni erdőt. Tudom, hogy vesztek, de amit teszek, nem hiábavaló, mert lesznek mások, akik folytatják, és egyszer csak fordul valami. Mert ezt a negyvenvalahány év kommunizmust egy nemzetnek sem könnyű kiheverni kulturálisan vagy erkölcsileg. Az a baj, hogy még mielőtt kihevertük volna Sztálint, Lenint, Marxot meg Engelst, addigra ránk zúdult ez a nyugati konzumkultúra és ez a borzalmas médiaterror, mielőtt lett volna pár évünk, hogy levegőt vegyünk. A mi országaink ezt beengedték, mert mindenki arra vágyott, hogy szabadság legyen, de azt, hogy a szabadság ezt jelenti, nem gondolta senki. Lehet, húsz év után az emberek még mindig nem kezdenek magukra ébredni, hogy a nemzeti kultúrát, az igazi magyar vagy román kultúrát, az értékeket védeni kellene, legalább egy kicsit foglalkozni vele, hogy ne győzzön ennyire ez a nemzetközi borzalom, a tévésorozatok és a hülyébbnél hülyébb műsorok. Legyőzni úgysem lehet ezt a borzalmas mennyiségű szart, ami ömlik, de lehetne találni egy-két szigetet, ami megmarad. Ennek a hiányát érzem, hogy otthon, nálunk ezt nem ismerik fel, de ez nem jelenti azt, hogy feladnám. Nem adom fel, teszem, amit tudok.
– Énekli például Viszockij sorait, hogy tegnap szabadságot kaptam, mihez kezdek ma vele…
– Igen, persze. Jó, én nem vagyok elkeseredve, az, hogy az ember tudja, hogy nem győz, még nem tragédia.
– Ennyire biztos abban, hogy ezek az eszmék, ezek a gondolatok, amelyeket ön képvisel, nem győzhetnek?
– Nem, én azt gondolom, hogy én nem győzök, nem érem meg. Át kell adnom valakiknek, akik ezt tovább viszik.
– Van, kinek?
– Remélem, a közönségnek mindenképp. Nagyon sokan vannak, akiket ez érdekel.
Háromszék

 

Latest Posts

spot_imgspot_img

Don't Miss

Stay in touch

To be updated with all the latest news, offers and special announcements.