Az önálló, markáns mondanivalóval bíró, magát őszintén kitáró magyar zenésznők sorát gazdagító Takáts Eszter elkészítette második szólóalbumát – a lemez kissé könnyedebb és akusztikusabb, mint a három évvel ezelőtti Rövidtáv.
Tizennégy új dala továbbra is elsősorban a párkapcsolatok ezer színben játszó érzelemskálájának szeret-nemszeret virágszirmait tépdesi, az élményeket, érzéseket és gondolatokat hol a maguk nyersességében, hol (néha meghökkentően szép) egyedi költői képekbe fonva (“Lányok jönnek meztelen / S a mezítelen talpak nyomán / Földből nőnek angyalok / Ha megérnek, leszedem őket / S telehintem velük a földet”- Hajó És Szekér), miközben azért a humornak és öniróniának is teret ad (Olajfolt).
A lemez gitárral, bőgővel, hegedűvel, csellóval, harmonikával és dobbal akusztikusra hangszerelt anyaga szinte teljesen kiegyensúlyozottan élvezetes, olyan maradandó nyomokat hagyó dalokkal, mint a Tánc elmélázóan édes-bús tangója, a Szemed incselkedő és a Dadamm csalódástengerben fürdő sanzonja, a megnyugvó Hajó És Szekér szépsége, valamint a Mostantól őrült tangókavalkádja, egyedül a Búcsú Dal közhelyrengetegét kellett volna lefelejteni róla.
Az egységből két – szintén remek – szám lóg ki valamelyest: a korai Kispálokat idéző, szambás lüktetésű Anna Álma játékos álomjelenete és az egyszerre súlyosan borús és extatikusan felemelő Gyógyír akusztikus rockja. A két track elég furcsán hat egymás után, a felszabadult vidámságból talán nem rögtön a depresszióba kellene átesni, a fordított sorrend valószínűleg szerencsésebb lett volna e két lélekig hatoló szerzemény esetében.
