Bármelyik végén rágod, ugyanolyan a sütemény íze – BORNAI TIBOR

– Egész pontosan úgy gondoltuk, hogy azért, amit mi mondhatunk a színpadon, csak korlátoltan vállalhatjuk a felelősséget, mert nem mondhattunk ki bármit. A világ dolgaiért is csak korlátoltan vagyunk felelősek, amiből inkább azt a részt érzem hangsúlyosnak, hogy felelősek vagyunk. Érzem az egyén felelősségét, de a tehetetlenségét is. A szocializmusban az volt a korlátja a megszólalásunknak, hogy a hatóságok szemmel tartottak minket, és igyekeztek befolyásolni, mit mondunk, hol durvább, hol finomabb eszközökkel. Mára ez úgy változott meg, hogy úgy néz ki, mintha bármit mondhatnánk a színpadon, mert nem visz el érte a rendőrség.

– A helyzet az, hogy annak, amit mi művelünk – és az egyszerűség kedvéért most nevezzük könnyűzenének, hogy minden beleférjen -, akkor volt súlya, amikor félt tőle a politika, és akkor lesz ismét súlya, amikor ismét félni kezd tőle a politika. De ’90 óta a politika nem fél attól, milyen dalszöveget ír egy zenész, mindenki azt csinál a színpadon, amit akar, így a jelentősége is csökkent, nem figyelnek már úgy oda az emberek. Régen fontos volt, milyen üzenet jött át a sorok között, volt egy közös nyelvünk a közönséggel, és boldogan használtuk, nem tudott belekötni a cenzor. A cenzor eltűnt, bármit lehetett mondani, és egyszer csak ez a műfaj a szórakoztatóipar egyik ágává vált. Ha minden jól megy, nem jön el megint olyan korszak, amelyben ez a zene olyan fontossá válik.

– Egyszer azt mondta, hiszi, hogy a dalokban üzenni kell – de ha a könnyűzene már csak a szórakoztatás része, látja még értelmét a folytatásnak?

– Az előbb kicsit önmagam ellen beszéltem, de továbbra is úgy gondolom, hogy aki mikrofon mögött áll, annak oda kell figyelnie, mit mond. És szomorú büszkeség tölt el, mert a nyolcvanas években írt dalszövegeink ma is aktuálisak. De mit keres itt 30 év után a Bábu vagy, az Elvesztettem a pénztárcámat? Két magyarázatot találtam. Egyrészt mindig komolyan vettük, amit csináltunk, másrészt a történelem nem lineáris, hanem körkörös történések sora.

– Minket nem támogattak. Az első két, a józsefvárosi Pinceklubban tartott koncertünk után a betiltott zenekarok közé kerültünk, nem írhattak rólunk az újságok, nem léphettünk fel Török Ádámék előtt az Ifiparkban. De szerettünk volna zenekar lenni, nem arra akartunk büszkék lenni, hogy elnyomott zenészek vagyunk, arra vágytunk, hogy zenéljünk. Anyámtól származott az a zseniális ötlet, hogy induljunk a táncdalfesztiválon, amely rés volt a szocialista kultúrpolitikán, mert a válogatóbizottságban csak szakmabeliek ültek. Azt reméltük, ha az elődöntőben kiesünk is, a verseny mégis legalizál minket, hiszen szerepeltünk a tévében. Nem számítottunk rá, hogy a Bábu vagy ekkorát fog szólni. Kiszöktünk a palackból, és probléma lettünk, amelyet valahogyan kezelni kellett: folyamatosan fedőt tartottak a fejünk felett, amelyet néha megemeltek. Sok szélmalomharc és ködszurkálás jutott nekünk két koncert között. Nem akarok utólag mártírt, ellenállót csinálni magunkból, de az volt a legnagyobb művészet, hogy fennmaradjunk a színpadon, a politika ne sejtsen semmit, a közönség viszont értse, mit mondunk. De ha újra kezdhetném, újra így csinálnám.

– Szóval nem változtatna semmin a zenekarral kapcsolatban?

– A világ legnagyobb bölcsessége azt mondani valakinek, hogy a te helyedben én is ezt tettem volna, hiszen a helyében tényleg azt tetted volna. A saját fiatalkori énemre ugyanígy tekintek. Nem volt mindig egyszerű, voltak olyan pillanatok, amikor elveszthettem volna a józan eszemet, de olyankor arra gondoltam, úgy kell tennem: ha később visszanézek, ne legyen baj, és mindig mindent megpróbáltam, hogy semmit ne bánjak meg. A zenekarral sem csináltunk mindent tökéletesen, de nem tehettünk mást. Ma is ugyanúgy tennénk mindent.

– Eleinte több volt az olyan dal, amelyet közösen raktunk össze Laár Andrással, akár bele is írtunk egymás dalaiba, ma több dal születik külön-külön. Régen egy-egy lemez előtt összeültünk ötletelni például a színpadra állításról – például, hogy mi az, amit meg tudunk oldani pénz nélkül. Van olyan elmeállapot, amikor ez a közös munka természetes: mindegy, melyik végén kezded el rágni a süteményt, mindenhol ugyanolyan az íze. Ma már a lemezeinknek nincs külön fazonja, azokat nem kell kitalálni. A zenekarnak persze megvan a saját fazonja, a mi dolgunk, hogy amit elkezdtünk, azt végigvigyük – már nem dolgunk forradalmat csinálni, az a fiatalok feladata.

– Szerencsénk van, mert a mi fazonunk nem felvett póz, nekünk ez belülről jön. Persze attól még adott például a probléma, hogy 30 év után a közönség a slágerekre kíváncsi, amikor felmegyünk a színpadra, rögtön azt kiabálják: Afrika! De én úgy gondolom, egy zenekar csak akkor élő organizmus, ha folyamatos benne az áramlás, ha ez nincs meg, elmocsarasodik. Természetesen eljátsszuk az Afrikát, de előtte eljátsszunk néhány új dalt is, amelyekről azt gondoljuk, hogy jók, pedig egyre nehezebb egy új dalról elhitetni: ez is fontos.

– Ezért találnak ki mindig valamilyen figyelemfelkeltő akciót, mint amikor néhány éve egy műsormagazin különszámának mellékleteként jelentették meg az új albumot?

– Annak az volt az oka, hogy a CD-kiadást megtorpedózta az internet, megszűnt az a körforgás, hogy írok egy dalt, azt megveszik, és abból megélek – a legegyszerűbbnek az tűnt, ha ingyen odaadjuk az új számokat, és reméljük, ha tetszik, eljönnek a koncertre. A dalszerzést sohasem a pénzért, a meggazdagodás reményében csináltuk, de lemezt már nem érdemes felvenni. Vége egy világnak, és az lesz a legügyesebb, aki kitalálja, milyen világ következik.

– Ha azt mondanánk, ez lesz az utolsó koncertünk, biztosan teltház lenne, de ha pár év múlva mégis úgy döntenénk, hogy szeretnénk fellépni, az adott szavunk megakadályozna minket ebben. Ezért véletlenül se mondjuk, hogy ez lesz az utolsó fellépésünk, de az is igaz, még nem döntöttük el, folytatjuk-e. Mindenesetre a tőlünk megszokott furcsaságokkal teli koncertre készülünk, még ma is új dolgokon agyaltunk a próbán, talán megjelenünk életnagyságban, digitálisan. Óriási kivetítő biztosan lesz, meg tűzijáték és lézerhárfa. Az előzenekarunk pedig Sárközi Fanni lesz, aki a mi dalainkat fogja játszani a saját feldolgozásában, valami olyan módon, hogy miközben a kocsiban hallgattam az előbb, majdnem balesetet okoztam… A KFT zenéjét nevezzük, aminek akarjuk, de amit ő művel, az művészet.