Újhold: Bájoló

Az elsőlemezes duó fontos kultúrmissziót teljesít, ugyanis a magyar irodalom felbecsülhetetlen értékű verseit párosítja alternatív gitárzenével. Ez így jól is hangzik, de ha kizárólag a popuniverzum szabályai szerint értékeljük a lemezt, akkor az eredmény nem túl bizalomgerjesztő.

Számtalan előnye van annak, ha egy zenekar kizárólag magyar versek megzenésítésében utazik. Egyrészt nem kell eredeti szövegeket írni, el lehet bújni az igazán nagyok árnyékában, másrész kultúreseményeken, magyar szakos bölcsészek által látogatott klubokban mindig fel lehet lépni, karácsonykor pedig tuti elcsordogál pár példány a lemezből. Az idén alakult duó annyiban más, hogy nem a tábortüzes akkordozást választotta, hanem brit gitárpop és magyar alter rock zenekarokat idéző hangszereléssel nyomja számait.
Van néhány kötelező kör (Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila), illetve pár meglepőbb, kevésbé ismert választás (Buda Ferenc, Pákolitz István), ahogy a versek között is vannak ismertebb „slágerek” (Karóval jöttél…) és frissebb munkák (Pesten esik a hó 1956). A Ki viszi át a szerelmet? klasszikusát végül szerzői jogi problémák miatt le kellett hagyni az albumról, de az enélkül is elég kimerítő.
A lemezzel leginkább az a baj, hogy az alapító Krasznahorkai László (a Szabad Európa Rádió énekes-gitárosa, nem mellesleg magyartanár) hangja tompa, így a dalok is azok maradnak, a szétpengetésből kivirágzó dalok egy idő után unalmassá válnak, és a hangzás sem túl jó, de ezt a kis költségvetésnek tudhatjuk be.
Nem jó dolog belerúgni egy olyan projektbe, amely a magyar kultúra lángját hivatott megóvni, de minden lemezt a popkultúra játékszabályai szerint kell értékelni, márpedig a Bájoló egy szimpatikus, de gyengécske próbálkozás. Továbbra is Harcsa Veronika Lámpafény című kiadványa az év legjobb verseslemeze.

est.hu