Jó dolog, ha valaki méltósággal tud megöregedni. Tom Jones ez a típus, hála Istennek. A 72 éves wales-i veterán ezúttal személyes kedvencei előtt hajt főt.
A két évvel ezelőtti Praise & Blame is kiváló lemez volt, bluesos, gospeles – nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy azzal a koronggal az 1965 óta pályán lévő énekes késői korszakának egyik legjobbját készítette el. Kijelenthetjük, de azonnal cáfoljuk is, merthogy a Spirit In The Room, ha lehet, még ragyogóbbra sikerült.
Így a félszázadik album körül már tényleg teljesen mindegy, hogy ki hány pontot, csillagot, százalékot ad az aktuális hangzóra, az úgyis megtalálja az utat azokhoz, akiknek szól. Jones lemeze pedig elsősorban azokhoz szól, akik az igazságot keresik, a hazugság nélküli igazságot.
Ezen a korongon minden hang igaz, természetes és belülről fakadó. Nincs póz, nincs “kiss”, nincs “sexbomb”, csak blues és jazz és hol földszagú, hol nagyvárosi dalmondás. Jones brillíroz, akár teli tüdőből énekel, akár csak morog és mormol, reszelős, érett orgánuma mindent áthat.
Zongora, (akusztikus) gitár, orgona, dob, vonósok, pont azok az instrumentumok, amelyek a tökéletes hangszereléshez kellenek. Minden dal visszafogott, takarékos, mégis maximális érzelmi töltettel bír. Jones olyan pályatársakat idéz meg, mint Leonard Cohen (Tower Of Song), Paul McCartney (I Want To Come Home), Paul Simon (Love And Blessings) vagy épp Tom Waits (Bad As Me), miközben egy történelem előtti Blind Willie Johnson blues-zal (Soul Of A Man) a gyökerekig is leás.
Hogy aztán ezt az albumot a Jack White-tal való együttműködés ihlette-e vagy más, mindegy is. A lényeg, hogy a Spirit In The Room csak Johnny Cash American-sorozatával mérhető össze, és simán odatehetjük az idei Leonard Cohen-album mellé a polcra.
