Tűz és jég, Észak és Dél, azaz Sade vs. Sigur Rós. Két produkció, két új lemez. A jégcsapok olvadását dokumentáló izlandi zenekar Valtari című albumát, és a jeget megolvasztó, mediterrán borzongást ígérő Sade új koncertlemezét ajánljuk az olvasók figyelmébe. KRITIKA
Egy éve jelent meg a The Ultimate Sade című dupla válogatásalbum, mely a 2010-es, platina státuszú Soldier Of Love afféle mellékterméke volt. Most egy albumot promózó turné dokumentuma jelent meg a Bring Me Home című koncertalbumon, bebizonyítva azt, hogy az univerzumban minden összefügg mindennel. Semmi baj nincs ezzel, annak ellenére, hogy a művésznőnek nem ez az első koncertalbuma, ahogy nem is a The Ultimate Sade sem az első válogatása. Sade ritkán jelentkezik lemezzel, a Lovers Rock című legutóbbi munkáját 2000-ben publikálta, tehát több mint tíz éve: simán beleférnek a járulékos elemek is, már csak azért is, mert Sade produkciói sokkal élvezetesebbek koncerten, mint a kidekázott, polírozott stúdiófelvételeken.
Persze, identitásbéli problémáink is lehetnének a lemezzel, ha izgatna minket az, hogy ez most egy DVD, melyhez CD-t csatoltak, vagy éppen fordítva. A tasak CD-formátum, de „elől van” a DVD korongja és a setlist is a DVD dalainak felsorolásával kezdődik, de mi egyszerűen megfordítottuk a sorrendet, és CD-ként kezeljük az ügymenetet. Nem ugyanazok a dalok szerepelnek a DVD-n és a CD-n, de persze vannak átfedések is.
A Bring Me Home „logikusan” a Solder Of Love címadó dalával indít, elhangzik még a Skin, aMorning Bird és a The Moon and the Sky című remeklés is a 2010-es albumról – ebből is látszik, hogy a cél valójában a Solder Of Love „bejáratása”. Nem mondja fel a tavalyiThe Ultimate Collection számait. Kellemes, szerethető lemez, füstös hangulatokkal: az éjszakai bárok ventilátorzaját és a whiskys poharakban a jég finom neszezését is belehalljuk a műsorba, amit nyári – lehetőség szerint nem magányos – estékre javasolunk.
A poszt-rocknak csúfolt Sigur Rós új albuma leginkább hangkép, hangfüggöny, mintsem hagyományosan strukturált dalok egymásutánisága – ebben alapvetően nem tér el a zenekar a korábbi vállalásaitól. Nem tett gesztusokat a Coldplay-féle pop irányába, megmaradt a szférikus hangfestészet tartományában, amelyet csak ünnepelni tudunk. Ugyanakkor nem okozott semmiféle meglepetést, nincs egyetlen olyan megközelítés sem a lemezen, melyet ne hallottunk volna már a korábbi munkáikon. Négy év szünet után ez nem feltétlenül jó, ugyanakkor nem is jelent rosszat, csak azt, hogy léteznek, dolgoznak, ami azért mindenképpen fontos hír azok számára, akik bonyolultabban gondolkodnak a világról, mint mondjuk egy focistafeleség. Kortárs hangköltészet, mely tesz némi gesztust a pop világa felé, de alapvetően meghatározhatatlan tartományban mozog. A zenekar korábbi, félbemaradt demóit dolgozta ki: türelem és szeretet, ráhangoltság és némi intellektuális erőfeszítés kell ahhoz, hogy „elutazzunk Északra”.
A lemez kerek egész, de ha mégis ki kéne emelni egy dalt, akkor az a Rembihnúturcímű kompozíció lenne… A Sigur Rósnak közismerten olyan rajongói vannak, mint a Radiohead és a Coldplay tagjai, számos filmben, filmsorozatban használták már a zenéjüket, érthető is a megkülönböztetett szeretet, ugyanakkor lassan ideje lenne felfedezni más tájakat is a messzi Északon.
Szerző:
Poós Zoltán
