A brit Motörhead neve már hosszú évtizedek óta egyet jelent mindazzal, amit rock’n’rollként emlegetnek. Lemmy Kilmister frontember léte alapjaiban hazudtolja meg a toxikológia íratlan törvényeit, ugyanakkor a zenekar mind a koncerteken, mind a stúdióban töretlen tempóban üzemel. A The Wörld Is Yours című új nagylemezről Mikkey Dee dobossal beszélgettünk.– Mit kell tudni az új anyagról?
– Ez volt a negyedik lemezünk, amit Cameron Webb producer közreműködésével vettünk fel. Totálisan elégedettek voltunk a teljesítményével, úgyhogy egy percig sem gondolkodtunk azon, hogy mással dolgozzunk. Az utóbbi cuccainkhoz képest ez az album lazábbra, rock’n’rollosabbra sikeredett, Burner vagy We Are Motörhead-jellegű durvulat nem is szerepel a szerzemények között. Mellesleg ezúttal a dalszerzés meglepően könnyen ment. Phil és Lemmy előjött egy-egy riffel, és a jammelések során szinte azonnal összeálltak a dalok.
– Ha jól tudom, a Motörhead-borítókat már több mint harminc éve Joe Petagno rajzolta. Ezúttal miért nem őt választottátok?
– A dolog nem rajtunk múlt, Joe kiadott egy közleményt, melyben tudatta velünk, hogy nem hajlandó többé új Motörhead-logókat tervezni. Valójában a menedzsmentünkkel támadt némi nézeteltérése, melyek végül kibékíthetetlen ellentétekké fajultak. A magunk részéről sajnáljuk a dolgot, ugyanis Joe nagyszerű művész. Persze nagy érvágást nem jelentett a dolog számunkra, hiszen a mai technikával pofonegyszerű dolog egy jó borítót összedobni.
– Annak idején miért hagytad ott King Diamond zenekarát?
– Hogy leléptem, kizárólag zenei okai voltak. King egyre monumentálisabb, kísérletezősebb dolgokban gondolkodott, én pedig egyre kevésbé éreztem magaménak ezt az irányvonalat. Ha jól emlékszem, 1986-ban történt, hogy a Motörhead előzenekaraként léptünk fel, mire Lemmy odajött hozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem beszállni hozzájuk. Ekkoriban azonban még nem éreztem rá különösebb inspirációt, hogy odahagyjam Kinget. Aztán a Dokkennek végül igent mondtam, ők viszont egyre poposabb irányba indultak el, így a közös munkánk nem volt hosszú életű. Végül mikor kiléptem a zenekarból, Lemmy ismét felkeresett.
– Ez volt a negyedik lemezünk, amit Cameron Webb producer közreműködésével vettünk fel. Totálisan elégedettek voltunk a teljesítményével, úgyhogy egy percig sem gondolkodtunk azon, hogy mással dolgozzunk. Az utóbbi cuccainkhoz képest ez az album lazábbra, rock’n’rollosabbra sikeredett, Burner vagy We Are Motörhead-jellegű durvulat nem is szerepel a szerzemények között. Mellesleg ezúttal a dalszerzés meglepően könnyen ment. Phil és Lemmy előjött egy-egy riffel, és a jammelések során szinte azonnal összeálltak a dalok.
– Ha jól tudom, a Motörhead-borítókat már több mint harminc éve Joe Petagno rajzolta. Ezúttal miért nem őt választottátok?
– A dolog nem rajtunk múlt, Joe kiadott egy közleményt, melyben tudatta velünk, hogy nem hajlandó többé új Motörhead-logókat tervezni. Valójában a menedzsmentünkkel támadt némi nézeteltérése, melyek végül kibékíthetetlen ellentétekké fajultak. A magunk részéről sajnáljuk a dolgot, ugyanis Joe nagyszerű művész. Persze nagy érvágást nem jelentett a dolog számunkra, hiszen a mai technikával pofonegyszerű dolog egy jó borítót összedobni.
– Annak idején miért hagytad ott King Diamond zenekarát?
– Hogy leléptem, kizárólag zenei okai voltak. King egyre monumentálisabb, kísérletezősebb dolgokban gondolkodott, én pedig egyre kevésbé éreztem magaménak ezt az irányvonalat. Ha jól emlékszem, 1986-ban történt, hogy a Motörhead előzenekaraként léptünk fel, mire Lemmy odajött hozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem beszállni hozzájuk. Ekkoriban azonban még nem éreztem rá különösebb inspirációt, hogy odahagyjam Kinget. Aztán a Dokkennek végül igent mondtam, ők viszont egyre poposabb irányba indultak el, így a közös munkánk nem volt hosszú életű. Végül mikor kiléptem a zenekarból, Lemmy ismét felkeresett.– Kinggel tartod még a kapcsolatot?
– Persze, továbbra is baráti viszonyban vagyunk, nemrégiben beszéltem vele telefonon. De Michael Dennerrel (King Diamond gitárosa – a szerk.) is megmaradt a haverság.
– Egyes keresztény szervezetek annak idején gyakran támadták King Diamondot okkultista meggyőződése miatt. Téged is ért valamiféle inzultus azért, mert az ő csapatában játszottál?
– Nem, ilyesmire egyáltalán nem volt példa. Ez az okkultista, sátánista dolog egyedül King sajátja volt, a zenekar többi tagja a legkevésbé sem azonosult vele. Persze a horrorimidzs és az ehhez társuló sztorizós szövegvilág mindannyiunknak tetszett, annál is inkább, mert ekkoriban óriási Stephen King-fanatikusok voltunk.
– Visszatérve a Motörheadhez: a zenekar megalakulása óta már több generáció felnőtt. Mit gondolsz, mi a töretlen siker titka?
– Erre van egy nagyon egyszerű válaszom: csak a saját fejünk után megyünk, és mindenkit elküldünk a picsába, aki bele akar szólni abba, amit csinálunk. Legyen az a kiadó embere, vagy bárki más kívülálló. Manapság rengeteg befolyásolható banda működik, mi azonban leszarjuk mások véleményét. Ehhez a hozzáálláshoz azonban elengedhetetlen, hogy maximálisan higgy abban, amit csinálsz.
– Zenészként mindannyian ismerjük Lemmyt. A hétköznapi énjét hogyan jellemeznéd?
– Lemmynél nincsenek felvett pózok, magánemberként is maga a megtestesült rock’n’roll. Mikor éppen nem vagyunk turnén, akkor is folyamatosan pörög, nem az a típus, aki esténként otthon ücsörög a macskájával. Persze ő is szeret egyedül lazulni, olvasgatni. Hihetetlenül művelt fickó, egy valóságos könyvtári adatbázis lakozik benne.
– Lemmy rendszeresen úgy konferál be, mint a világ legjobb dobosát. Neked mi a véleményed erről?
– A kezdeti időkben zavart, ha ezzel a hülyeséggel hozakodott elő, de azóta megbékéltem a dologgal (nevet). Persze azért jónak tartom magam, és mindig jóleső érzés, ha valaki azzal jön oda, hogy hatással volt rá a játékom. Egyébként első személyes bálványom a nagybátyám volt, közvetlen közelről őt láttam először dobolni. Aztán Ian Paice a Deep Purple-ből szintén óriási hatást gyakorolt rám. De a Thin Lizzy ütőse, Brian Downey is lenyűgözött. Nem is beszélve a rushos Neil Peartről.
est.hu
