Quimby az A38-on

Nem kell pszichoanalízisre járnod ahhoz, hogy megértsd a tudatalattit, elég, ha jól odafigyelsz a Quimbyre. Mély belégzés, lassú kilégzés. Minden titkok tudói most is megfejtik az életet.

Kiss Tibiék pontosan a semmi közepéből, a szürkés, ködös, panelos Dunaújvárosból érkeztek hozzánk még a kilencvenes évek elején. Velük jártuk meg a mennyországot és poklot. Igaz sem olyan magasra, sem olyan mélyre nem sodródtunk, mint Tibi, viszont változatlanul örülünk egymásnak. A Quimby pár év alatt jutott el a zűrös miliőjű kiskocsmákból a zűrös miliőjű nagyszínpadokig, miközben végig ugyanarról próbált mesélni nekünk.

A lényegről, a belsőről, az igazságról, ami odaát sincs meg persze, csak sejteni lehet, hogy valahol ott kushad, valamelyik sarokban. A zenekar ma ugyanolyan érzékenyen rezonál a valóságra, próbálja szavakba és dallamokba önteni a káoszt és a harmóniát, mint az indulásnál, csak a dalok lettek dalabbak. Legutóbbi lemezük tavaly év végén jelent meg. A Kicsi ország ugyanazt a kocsmaoperás, tomwaitses, füstös, furcsa, bús, bíbor kuplé-rockot kínálja, ami mára a Quimby saját formanyelve lett. Aztán, hogy itt a lepedőország kellős közepén ki mit fog belőle, az már magánügy.

Budapest, A38 Hajó, május 27 – 28.