Csurig az Aréna, mindenki állva tombolt az utolsó szám, az Every Breath You Take után, és ez így maradt végig a ráadások alatt. Noha kicsit nyugdíjasnak indult Sting (visszatérő) Symphonicity ülős koncertje, azt hiszem, egyetlen elégedetlen ember sem hagyta el a stadiont. Még büszkék is voltak arra, hogy a szimfonikus zenekari kíséretet a Budafoki Dohnányi Zenekar adta.
Csak hírből tudom, hogy fantasztikus volt Sting tavaly novemberi koncertje Budapesten. Fájdalomdíjként megkaptam a zenész idevágó cd-dvd-jét. Így nem állíthatom, hogy készületlenül ültem be a Budapest Arénába. Nem mintha az Every Little Thing She Does is Magictől a Fragile-ig túl sok ismeretlen szám került volna az albumra. Az is igtényaz, hogy Sting (becsületes nevén: Gordon Matthew Thomas Sumner) még nem játszotta ezeket szimfonikus zenekarral.
Sosem láttam még ilyen jó karban lévő hatvanas pasit, mint ő, aki októberben toppan a hetedik X-be. (Azért nem gondoltam volna gugli nélkül, hogy 1951-ben született.) Izmos, feszes, és percig sem kínos rajta a szűk szürke póló. Hangja is remek, bár a koncert elején mintha nehezebben mászta volna meg a magasabb hangokat. A közepére már ez a hülye érzés is eltűnt, csak bámultuk a hosszan kitartott hangjait, a lazaságát, természetességét, és még azt is megbocsátottuk neki, hogy a heart szó elhangzásakor szinte kivétel nélkül a szívére tette a kezét.
Noha már hatmilliószor hallottam az Englishman in New Yorkot, valahol aMacskákból a Memory elviselhetetlen kategóriájába tartozik nálam, most olyan természetes hatott, mint a szintén kívülről fújt Message in the Bottle.
Ismerjük el: Sting nem az a showman típus. Énekel, harmonikázik, tamburinozik, gitározik, és viccből elbénázik a popzenekarával egy ugrálós koreográfiát. Nincs pazar látvány, se frankó tánckar, diszkóvilágítást sem fabrikáltatott, csak szolidan változó színes fényeket. Igaz, ami igaz, nehéz elképzelni egy tánckart, amely körbeugrál egy egész szimfonikus zenekart.
Mert erről szól az album, az áthangszerelt ismert dalokról. A műfaj nemcsak Stingnek szokatlan, általában a klasszikusokra specializálódott zenekaroknak is. Tavaly The Royal Philharmonic Concert Orchestrával lépett fel, az idei turnéállomásra viszont az Orosz Nemzeti Zenekartól a Szófiai Filharmonikusokig megannyi együttest felkért. A mi Dohnányinkkal már Grazban is játszott június 11-én. Hollerung Gábor, a zenekar vezetője nem nagyon tudta, miért pont őket kérték fel erre, bár azt gyanította egy interjúban, hogy a csupa fiatalból álló csapat otthonosan mozog a könnyedebb műfajok között is.
Az előadás hangszeres szólistái is a Dohnányiból kerültek ki. Remekül klarinétozottNyers Alex az Englisman in New Yorkban, Kalla-Tóta Hajnalka nevét igyekszem örökre megjegyezni, olyan elsőrangúan hegedült a Whenever I Say Your Name-ben, hogy Sting gitárosa, Dominic Miller is – láthatóan – elismerően adózott neki. Nem mondható ez el a trombitaszólistáról, Csatos Ferencről, aki sajnos meg sem közelíti a Berlinben felvett lemezen hallható Chris Cotter szólóját.
Stingnek egyébként elsőosztályú a saját zenekara is, nem énekel rosszul a vokalistánál kicsivel nagyobb hangsúlyt kapott Jo Lawry sem, bár mindaz, amit gesztikulálásban, kígyómozgásban (táncban) hozzáad, jóval több, mint amit természetesnek tartanék és elbírok.
És akkor még nem beszéltünk a karmester Sarah Hicks mozgásáról a pulpituson, amit Bernstein is megirigyelhetett volna. Az embernek az az érzése támadt, nem tudása alapján választották ki, hanem a kinek van a legjobb feneke-elv mentén.
Köztudott, a világsztárok mindenképpen szeretik megmutatni, mennyire jófejek, és megtanulnak egy-két mondatot magyarul, netán elénekelnek valamit. Sting azonban a „Köszönöm, jó estéten” kívül a „Következő szám után húsz perc szünetet tartunk” mondatot magolta be a mi nyelvünkön, és mint ahogy elvárható volt tőle, eltekintett a Tavaszi szél vizet áraszt, valamint a Hazám, hazám eléneklésétől is. A számok között sem beszélt sokat, ezzel együtt mégsem volt az az érzésünk, hogy már a Roxette alatt a kasszagép csilingelését hallja.
Effajta koncerteknél nagy kérdés, mennyire kell belekapaszkodniuk a technikusoknak a potméterekbe, hogy ne mossa le az énekest a színpadról az egész szimfonikus zenekar. Hát nem tudom, mit csináltak, de remekül sikerült.
A kivetítőn is átszellemült zenészarcokat láthattunk, akiket annyira sodort a zene, ha éppen nem játszottak, taktusra bólogattak. És akárcsak engem, bizonyára őket is elöntötte az a háton futkározó, karokra is lemászó jófajta bizsergető érzés, mikor „belecsaptak” a Whenever I Say Your Name-be, az If I Ever Lose My Faith in You-ba, az Every Breath You Take-be, a Shape of Heartba vagy a Fragile-ba.
Szerző: Szemere Katalin
Fotó: MTI
kultura.hu
