Az ember csak kapkodja a fejét: alig két hete, hogy Roger Waters lebontotta az általa emelt falat a Budapest Aréna színpadáról, máris egy újabb világsztár előtt felejthettük nyitva szánkat. Carlos Santana, a mexikói gitár ikon majd’ három órás megméretésen nyugtázhatta nagyjából nyolcezer néző zajos tetszésnyilvánítását.
Jimi Hendrix, Jeff Beck, Eric Clapton, Steve Ray Vaughn, Gary Moore,Carlos Santana… és a sor folytatható. Valamennyien gitárhősök. Van, aki az Égi zenekarban nyúzza már a hathúrost és van, akinek még itt, az árnyékvilágvilágban akad dolga. Ez utóbbiak sorait erősíti a titokzatos Közép-Amerika szülötte, Carlos Santana, aki 1968-tól kezdve új értelemet adott a hagyományos rockmuzsikának. Gitársoundja egyedülálló, csak úgy, mint hangszerkezelési technikája. Szólói hol sírva, dörögve, vagy érzelemdúsan, esetleg épp játékos formában jutnak el népes hallgatóságához.
Bő négy évtized terméséből van mit válogatni. Huszonegy stúdióalbum, hozzá a válogatás, koncert és egyéb kiadványok – nagyjából így fest Santana sokévi áldásos működésének leltára. Még híre hamva sincs a világban a jobb híján world music-ként aposztrofált etno-alapú muzsikának, mikor egy mexikói születésű fiatalember alig húszévesen megalakítja első formációját, igaz, akkor még a blues jegyében. Aztán – mindössze két év elteltével – aktuális zenekarával üstökösként robban be Woodstockba, ahol egzotikus ritmusokra épülő két dalukkal azonnal százezres tömeget gyűjtenek maguk köré. Beleértve a szocialista tábor vasfüggönyének takarásában élő magyar beat- és rockrajongókat is, akikhez – láss csodát! – „már” 1983-ban eljutott a Mester és zenekara. Onnantól Carlos Santana úgy jár koncertezni Budapestre, mintha csak magyar állampolgár volna. Ennyi idő alatt persze van idő kiépülnie a kölcsönhatásnak: a latin- és afro elemekkel fűszerezett fúziós rock atyja szívesen keresi fel az Arénát, hiszen pontosan tudja, mit várhat el a nagyérdeműtől; mint ahogy a sok ezer zene- és Santana-fant sem érheti váratlan, sőt kellemetlen meglepetés. Nincs nagy felhajtás a színpadkép körül, ami félreérthetetlen utalás arra, hogy itt és most a zenéé a főszerep. Mindössze a csillagos égboltot szimbolizáló apró, fényes lámpasor világít a háttérben, közepén kivetítővel.
Nézd meg a sok-sok képet a koncertről!
Az egykori sűrű, fekete hajkoronát, jellegzetes bajuszt-szakállt magáénak tudó vékony kölyök helyett, mára jelvényes-, fehér kalapos tiszteletet parancsoló úriember áll a színpadon. A fiatalsággal a kedvenc SG Gibson gitár is a múltba vész; az újabb időkben egy (az est folyamán többször váltott) különleges, neki gyártott hathúros ontja magából a különleges hangokat. Dobok, kongák és ütőhangszerek pergése vezeti be a Spark Of the Divine tételét, amely rögtön átcsap a kissé rappesített AC/DC átdolgozásba. Szegény jó Bon Scott! Vajon mit érezne az emlékére írt Back In Black eme kifordított verziója hallatán? Úgy tűnik, haladni kell a korral…
Nincs idő elmélkedésre, máris lecsap egy egyveleg benne a Black Magic Woman örökérvényű melódiájával és ritmusaival, majd az Oye Como Va. Azonnal beugrik egy kép a hetvenes évek elejéről az internacionalizmus jegyében: tizenéves gimnazista fiúk (köztük e sorok írója) egy nyolcadik kerületi bérlakás kisméretű szobájában meredten bámulják a csehszlovák gyártmányú Supraphon (bakelit) lemezjátszó korongját. A helyiséget megtöltik a mexikói származású Santana indiai licence (Dum-dum) alapján készült 1970-es Abraxas album egzotikus latin-rock muzsikájának dallamai. Különleges élményként hatott ez akkor, a hatvanas-hetvenes években Aradszky Lászlón és a Stúdió 11-en szocializálódott füleknek…
Visszatérve a valóságba: egy spanyol-latin blokk végére vendégként Cindy Blackmant üdvözölhetjük, aki szemlátomást nem „man” (azaz férfi), épp ellenkezőleg: csinos, csokibőrű, Hendrix-frizurás hölgy. Emellett olyan dinamikus, erőteljes, ízes dobszólót hoz ajándékba, melyet bármelyik kollégája méltán megirigyelhet. Az afro-beütésü Jingoval kicsit belekóstolunk Afrika világba, a kivetítőn a trópusi földrész életképeivel illusztrálva. Az Europainstrumentális darabja vélhetően a női szívek ellágyítására született, itt Santana mester bravúrjainak bemutatására (is) szolgál. Szerencsére most nem jut eszébe két hosszú percen át kitartani azt a bizonyos hangot, amellyel korábbi koncertjein már-már az őrületbe kergette a hallgatót… Felelgetős párbajt vív Tommy Anthony gitárossal, míg a végére a teljes zenekar aktivizálódik. Esze ágában sincs egyedül learatni a neki szánt, jól megérdemelt babérokat, muzsikus társaival testvériesen osztozik a sikerben. Tág teret enged a soron következő Benny Rietveldnek, a mélyhangok felelősének, aki úgy szólózik basszushangszerén, mintha hathúros gitár volna. Tony Lindsay és a régi bútordarab Andy Vargas énekesek felváltva, máskor együtt interpretálják a dalokat.
Miután a Sunshine Of Your Love a Guitar Heaven című, legutóbbi digitális korongon is megjelent, így nem maradhat ki az egykori Cream-siker sem. Sajnos ezzel és a már említett AC/DC-vel a Főnök le is tudta az egyébként kitűnőre sikeredett albumot. A búcsú és ráadás blokk a Love, Peace Happinessvalamint a Freedom egyvelegével zárul alaposan megfűszerezve Dave Mathews Hammond-orgona, valamint Bill Ortiz trombita, illetve Jeff Cressman pozaun szólóival. Utoljára még Dennis Chambers is működésbe hozza dobfelszerelését, szólójában Raul Rekow kongán és Karl Perazzo timbalén (speciális ütőhangszer) siet a segítségére.
Reméljük, hogy legközelebb a most elmaradt Everybody’s everithinggel kiegészítve – találkozunk ugyanitt!
Szép este volt Don Santana!
– Hegedűs István –
zene.hu
http://zene.hu/20110706_santana_a_gitarzseni_aki_atertelmezte_a_rockzenet
