July30 , 2021

    Nem lehetséges, mégis megtörtént – Portishead a Balaton Soundon

    Related

    Now Is the Time to Think About Your Small-Business Success

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Program Will Lend $10M to Detroit Minority Businesses

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Kansas City Has a Massive Array of Big National Companies

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Olimpic Athlete Reads Donald Trump’s Mean Tweets on Kimmel

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    The Definitive Guide To Marketing Your Business On Instagram

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Share

    Lehet-e jó egy Portishead-koncert a Balaton Soundon? De lehet-e rossz egy Portishead-koncert bárhol? Mi a titok? Van-e egyáltalán titok? Lehet-e nem idegesítő, ha a világ legjobb énekesnőjével hamisan énekel együtt a tömeg? A válasz egyszerű: nagyon jó volt a Portishead-koncert a Balaton Soundon. De hogy miért, annak messzebbről kell nekifutni.

    Portishead a Balaton Soundon!!! – ez volt az első gondolatom, amikor kiderült, a második pedig ez: Portishead a Balaton Soundon!?!?##&/% De tényleg, végre Magyarországra jön az a zenekar, aminek a koncertjére 17 éve várok (igaz, ennek a nagy részét abban a tudatban töltöttem, hogy nem is létezik már), és akkor pont azon a fesztiválon kell fellépnie, amiről a legutolsó emlékem az, hogy igazából nem is zenei fesztivál, mármint ha ezt úgy értjük, hogy a zene is legalább valamennyire hangsúlyos ebben a jelzős szerkezetben. (Geoff Barrow amúgy, aki kb. egyfolytában a Twitteren lóg, azt írta, hogy “ez a fesztivál igazán furcsa (jó) bizarr // az erősítés kissé hiányos és a fesztivál hivatalos ruházata a bikini.” A nagyszínpadon nyitó PASO-ról az jutott eszébe, hogy “ez olyan, amit azok szeretnek, akik nem szeretik a zenét”, deremélte, hogy “Mika majd helyreteszi a dolgokat”, Big Boi pedig, vélte, “az underground ura”.)

    Aztán elgondolkodtam azon, hogy na de akkor mégis hol hallgatnám meg legszívesebben a Portisheadet? A valóságban nyilván az a fesztivál az optimális helyszín, amit legalább részben ők állítottak össze, na de ha nem kötnek ilyen kicsinyes dolgok, mint a valóság, akkor inkább legyen az, hogy a zenekar játsszon csak nekem, a szűk család még ott lehet. De nem, ez is hülyeség, nemcsak a valóság miatt, hanem egyáltalán.

    Mármint arról van szó, hogy az első két lemez még közszemlére tette sebzettségét, a második az elsőnél még sokkal grandiózusabb és zavarbaejtő módon; ezekből nagyszerű, szívbemarkoló koncerteket lehetett csinálni, mint arról a Roseland NYC Live tanúskodik, amihez hasonlóan teljes értékű koncertlemez nagyon kevés született. Hanem hát a Third: az többek között pont attól olyan nagyon jó és attól olyan különlegesen egyedi alkotás, hogy a sebzettségét nem mutogatja, hanem annyira a leglényegéig sebzett, hogy leginkább elrejtőzne a világ elől. (Erről jó hosszan írtam itt.) És ebből jön a dilemma, hogy egyáltalán milyen körülmények között, hogyan lehetne ezt jól (illő, méltó módon) megnézni? Mert az egy teljesen jól működő, bevett dolog, hogy sok ezer ember énekli a sztárral együtt, hogy mennyire magányos is ő: hiába paradox így leírva, ez a popzene egyik alapvető funkciója, sok zenét direkt ilyenre írnak. Na de hogy sok ezer, vagy száz, vagy akár egyetlen ember nézze azt, amit lényegileg senkinek sem volna szabad? Persze ez az önellentmondás a lemezben is benne van (hiszen az megjelent, egy major kiadó terjesztette világszerte, eladási listákon került egész jó helyekre), de ott arról van szó, hogy a paradoxon beépül a műalkotásba (bátran használjuk ezt a szót), amivel egészen intim viszonyba lehet kerülni; a nézés viszont szükségképpen show-t csinál a dologból, ami a lehető legkevésbé illik hozzá.

    Most már elárulhatom: tulajdonképpen arról van szó, hogy miért volt olyan egészen nagyon jó ez a koncert. Ami pedig a Balaton Soundon volt, az elején utáltam is, mert mindenfelől hallatszott a dübörgés, emberek beszélgettek és mászkáltak és tüzet kértek, nem gonoszságból, hanem mert ez egy fesztivál. Aztán meg valamikor egyszercsak nagyon jó lett – és tulajdonképpen nem is a zenekar miatt, miközben meg hát mi másért. Nem tudom, hogy a Portishead tagjai gondolkodtak-e a fenti kérdéseken, mindenesetre azt csinálták, hogy lejátszották a dalokat, nagyjából úgy, ahogy a lemezen vannak, legfeljebb kis változtatásokkal – a Dummy és a Third számai kb. ugyanannyit szerepeltek, a Portishead csak jelzésértékűen, hogy ez is volt. Nem kvaterkáztak a közönséggel, de még csak ránk sem nagyon néztek (kivéve lásd lejjebb); a vetítésnek sem volt több értelme, mint hogy ne kelljen mindig a zenekart mutatni a nagy képernyőkön.

    Beth Gibbons lehunyt szemmel, szenvedő arckifejezéssel énekelt vagy hátat fordított nekünk; Geoff Barrow dobolt és scratchelt és kütyüzött; Adrian Utley gitározott, kütyözött, továbbá szinti, basszus, még egy dob. Az ének a Dummy számaiban az eredeti verzió helyett többször inkább a Roseland NYC Live-ot idézte: került bele valami él, önreflexív drámázás, akár egy kis (ön)gúny is. Ezen kívül az instrumentális részekbe néha beraktak egy kis plusz gombcsavargatást vagy gitárszólót – bár ez nem jó szó, nem volt benne magamutogatás -; egy-két szám kapott csak látványosan új formát. Például a pam-pam-pam-pam-ot játszó basszusra, lebegő-nyígó gitárra és bárszéken ülő énekesnőre áthangszerelt Wandering Star, amit a lemezverziónál is minimalistább Machine Gun követett, nem is bírta jól a hangosítás; illetve az első ráadásszám Roads majdnem a szétesésig effektezett szintije. Érdekes volt, hogy a Glory Box rövid “agresszív” része milyen nagyot tud ütni, és hogy a záró We Carry On, jé, egy ilyen bulis szám. (Nem az, de most már nem fogom tudni máshogy hallani.)

    De hát mindezt fel lehet venni és ki lehet rakni a YouTube-ra, de volt valami, ami csak ott volt. Talán ez volt a titok: hogy a koncert olyan kevéssé volt show, amennyire kevéssé csak lehet egy fesztivál headliner koncertje. Csak egy elképesztően jó zenekar játszotta az elképesztően jó számait; nem irányította a közönséget, amely így mintegy magára hagyatva közösséggé vált, amit a zene egyesített – ami persze másfelől azt jelenti, hogy minden bonyolult rávezetéssel szemben igazából nem is volt titok: csak egy elképesztően jó zenekar játszotta az elképesztően jó számait, ennyi. (Geoff Barrow, Twitter: “Vicces, hogy egyes zenekarok mit meg nem tesznek a színpadon, csak hogy az emberek szeressék őket. Mintha gyerekek előtt bohóckodnának a vidámparkban.”)

    De nem, kellett, hogy legyen titok, különben mi magyarázná meg, hogy az, hogy rengetegen énekelték – persze hamisan -, hogy “nobody loves me, it’s true” és hogy “give me a reason to love you”, az nem idegesítő volt (“hahó, a világ legjobb énekesnője van a színpadon, maradj már csöndben”), hanem lelkesítő. Hogy annak ellenére, hogy már rég elengedtem azt az elgondolást, hogy az, hogy valamit hányan szeretnek, pro vagy kontra bármilyen összefüggésben volna azzal, hogy az mennyire jó – itt mégis hozzáadott értéket képviselt az, hogy ennyien vagyunk és együtt örülünk. (Objektíve nem voltunk olyan nagyon sokan headliner koncerthez képest, simán előre lehetett menni a negyedik sorba; de szubjektíve voltunk elég sokan.) Hogy miért melengette meg a szívemet, hogy csinos fiatal lányok, akik a Dummy megjelenésekor legfeljebb oviba jártak, fejből tudták a Third, e nagyon nehéz lemez szövegeit, miközben pedig – az idősödő, kopaszodó férfiak csinos fiatal lányokra vonatkozó előítéletei szerint – egészen más dolgokkal kellene foglalkozniuk.

    És leginkább az bizonyítja, hogy történt itt valami különleges, ahogy véget ért a koncert. Beth Gibbons végig lehunyt szemmel énekelt, amikor meg nem, akkor hátat fordított nekünk; a számok között pedig néhányszor odament volna a mikrofonhoz, hogy thank you-t mondjon, de aztán mindig megijedt (Jaj, mikrofon!) és úgy szégyellősködött kalimpálva, mint egy cuki ovis a karácsonyi ünnepségen. Aztán a záró We Carry On végén lejött és ölelgetett és boldog volt és boldogok voltunk, mindannyian mélyen meghatottak. Nemcsak hogy megható, de nagyon emberi gesztus volt ez – pedig ilyen nincs. Egy sztár, sőt, egy ikon, megalapozott vélemények szerint a világ legjobb énekesnője nem tehet színtisztán emberi gesztust egy nagy fesztivál headliner koncertjén; minden, amit tesz, egyszerűen a körülmények miatt a show része, vagy az is. Mint például amikor Mika megkérte a közönséget, hogy énekeljen Happy birthday-t a kórházban fekvő nővérének: ez egy sztár emberi gesztusa volt, nemcsak a show része, de mégis csak ahhoz képest volt értelme. Színtisztán emberi gesztus egy nagy fesztivál (mégpedig pont a Balaton Sound!) koncertjén, ilyen nincs, nem lehetséges – mégis megtörtént, ez pedig definíció szerint A+.

    quart.hu

    http://quart.hu/cikk.php?id=6428

     

    spot_img