Húszévesen Amy Winehouse férjet és hét gyereket akart. Ehelyett sikert kapott, és ezért kellett meghalnia 27 évesen.
Amy Winehouse temetésén legközelebbi barátai és családtagjai vettek részt, a szerény külsőségek is arra utaltak, a résztvevők – a lehetőségekhez képest – tiszteletben tartották a tradicionális előírásokat és elvárásokat.
Összetartó zsidó család búcsúztatta ezt a rég elveszett lányt.
Miért nem lehetett megtartani?
Más útra terelni? Kivédeni mindazt, ami vele történt? Erre nyilván van néhány személyes válasz. De van több olyan szempont, amely messze meghaladta Amy Winehous összetartó családját.
Nagyon sokan emlegették a botrányhősnőként ismertté vált énekesnővel kapcsolatban a 27-esek klubját. Sokan emlékeztettek arra, hogy negyvenegy évvel ezelőtt (kimondani is nehéz), 27 éves korában ment el Janis Joplin is. Sokan felteszik a kérdést, hogy mi a közös Janis Joplin és Amy Winehouse között, valóban kényszerpályán jártak-e mindketten?
És ha figyelembe vesszük, hogy mindkét nő nem csak előadókén, de nagyon is autonóm, önálló szerzőként állt a saját (tragikusan befejezetlen) életműve mögött, akkor azt kell mondanunk: meglehetősen sok a hasonlóság köztük.
Azokra azonban, akik túlélők, kevesen figyelnek, pedig lehet, hogy Janis Joplin és Amy Winehouse életútja is érthetőbb lenne, ha most egy kicsit rájuk összpontosítanánk.
A nagy túlélő
– aki a poklok poklát is megjárta – Tina Turner. Neki jó esélye lett volna ugyanarra a sorsra jutni, mint Amy Winehouse-nak: rossz házasság, családon belüli erőszak, alkohol, drog – minden kijutott neki. Némiképp hasonló életutat járt be Sinead O`Connor, aki szintén elszenvedte a családon belüli erőszakot, molesztálást.
Nekik mégis sikerült átlépni a Rubicont, azt, amit sem Janis Joplinnak, sem Amy Winehouse-nak nem sikerült. Mi a titkuk?
Sinead O’Connor ma egy – az általános elvárásokhoz képest – „elhízott”, megrendítően átlagos, (sminktelen, „looktalan”) négy gyermekes nő, aki ugyanúgy folytatja a zenei kísérletezést és keresgélést, mintha a húszas évei elején járna. Zenei értelemben független alkotóvá vált. (Semmiképpen sincs sztárként nyilvántartva, és nem is tart igényt erre).
Tina Turner nem hátra, hanem előre menekült, kemény hangját kemény külsője védte. Megvívta ő is a maga függetlenségi háborúját emberi és zenei értelemben egyaránt. Amy Winehouse húsz évesen férjet és hét gyereket –biztonságot, autentikus és tradicionális szerepet – akart magának. És hét év alatt megélte egy rossz házasság minden poklát, leépült fizikailag, kiszolgáltatottá vált érzelmileg, és egyre messzebb sodródott attól, hogy beváltsa azt, amire a tehetsége predesztinálta. És így vált sikeressé.
Pedig a függetlenségi harc fontosságát és tétjét érezte. Igyekezett is ellenállni annak, hogy eladható terméket csináljanak belőle. Engedett is, meg nem is. Első, Frank című albumáról maga nyilatkozta, hogy nem érzi maradéktalanul a magáénak, engedett a kiadó által kikényszerített kompromisszumoknak. Második albuma pedig, a Back To Black már a dacról szólt, kiváltképp a mindenki által ismert Rehab szám. Amy Winehouse-ban, a zenészben volt dac.
Amy Winehouse-ban, a nőben nem volt elég erő.
Haláláig viselte azt a külső formát, amelyet pályája elején öltött, az erős – hipernőies, de sokszor elmaszatolódó – sminkkel, az egyre borzosabb és egyre magasabbra tornyozott konttyal. Régi korok belevaló nőideáljainak egyre gyengébb és kiszolgáltatottabb, nosztalgikus árnyaként kísértett. Pontosan megénekelte a szerelmet mint vesztes játszmát, miközben élte és elszenvedte az elmagányosodás drámáját.
Mivé lett volna Amy Winehouse, ha túléli a 27-es – bűvösnek mondott – életkort? És mivé lehetett volna – a korában csúnyácskaként csúfolt – Janis Joplin? Hogy illeszkedtek volna bele ezek a bonyolult lelkű, okos nők a szépségiparba, leegyszerűsített és buta emberi szerepekbe, játszmákra épített kultúrába? Sehogy.
Van néhány autentikus hang
a tömegfogyasztás számára kevésbé hallható regiszterekben, akik jól érzékeltetik: nők csak a globális médiagépezeten kívül élhetnek hosszú életet. Így hallható még ma is Janis Joplin kortársának, Patti Smith-nek a hangja. Így folytatja a zenei ellenállást az Amy Winehouse-nál tizenhárom évvel idősebb Ani DiFranco. Így élhette túl Janis Joplint kortársa, Joni Mitchell.
Sok közös van bennük (azon kívül, hogy messzire kerülik a popipart, és fordítva: messzire kerüli őket a popipar). Többek között mindannyian alkotók, nemcsak kiszolgálói egy zenei-művészi ízlésnek, de alakítói is. Továbbá mindannyian aktivisták(ki ezen, ki azon a területen), közéleti szerepeket vállalnak és végeznek. Kemény nők.
Ja, hogy nem láthatóak?
Hogy testileg-lelkileg átalakulnak, megtöretnek, újjáélednek, állandó küzdelemben élnek? Ez van. A férfi előadók (ideértve aBeatles életben lévő tagjait, a Rolling Stonest stb.) – túl magánéleti válságokon, elvonokúrákon stb. – bizonyos értelemben védettséget élveznek. Jól konzervált ikonok, akiket fenntart a popipar, akikkel szemben megbocsátó a közönség.
Akik megengedhetik maguknak az alkoholizmust, az ilyen-olyan természetű elgyengülést, akiknek többször is megadatik a visszatérés. A nőknek nem jut ilyen kegyelem: aki elbukott – mint ahogyan elbukott Amy Winehouse is – az első sorba vissza nem térhet.
A popkultúrának nincsenek női túlélői, nincsenek hosszú szavatosságú női szerepei, és nincsenek igazán elfogadott női hangjai-arcai sem. Leszámítva persze Madonnát.
manna.ro
http://manna.ro/velemeny/a-noknek-nem-jut-popkegyelem-2011-07-27.html
