July23 , 2021

    Ha a hazugság fájna – WHITE LIES

    Related

    Now Is the Time to Think About Your Small-Business Success

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Program Will Lend $10M to Detroit Minority Businesses

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Kansas City Has a Massive Array of Big National Companies

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Olimpic Athlete Reads Donald Trump’s Mean Tweets on Kimmel

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    The Definitive Guide To Marketing Your Business On Instagram

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Share

    A White Lies első, 2009-es lemezének borítóján három hatalmas, kéményszerű objektum magasodik ki a tájból. A zenekar tagjai is hárman vannak, de bizonyára a monumentális építmények nem a trió tagjaira utalnak. Annál ők szerényebb fiúk.  KRITIKA
    A Sziget egyik kellemes csalódása a White Lies fellépése volt. Azt eddig is tudtuk, hogy a 2009-es debütáló lemezük remekül összerakott anyag, és azt is, hogy idén egy majdnem jó albummal (Ritual) sikerült tartani a pozíciójukat. Tudtuk, hogy kiváló arculati elemekkel dolgoznak, mindkét lemeztasak műalkotás, de a kissé arctalan zenekart nem olyan könnyű elképzelni headlinerként, a Nagyszínpadon. Persze, csak azoknak, akik lemaradtak a két évvel ezelőtti szigetes bemutatkozásukról.
    Nos, azt kell mondanunk, hogy a zenekar ezúttal is remekül oldotta meg a feladatot.
    Mit csinálj, ha minden koncerten olyan zavarban vagy, mintha a nagyszünetben épp az előbb rúgtad volna be az ablakot egy Artex labdával? Nos, játssz félig sötétben, sőt a kivetítőn is fekete-fehér legyen a kép. Semmi kifogásunk nincs ez ellen, nagyon is hatásos volt – kapott némi kraftwerkes gellert az egész. Harry McVeighénekes-gitáros finoman szólva is meg volt illetődve azon, hogy gyakorlatilag tele volt a Nagyszínpad előtti placc, és a közönség kívülről fújta a setlist legtöbb számát.
    A londoni White Lies a melankolikus, de meglehetősen teátrális pophangzása leginkább a U2-t, a Simple Minds-ot és az Ultravox-ot juttatja eszükbe, himnikus, Joy Division-féle szintetizátorhangzással kifugázott popjuknak pedig van keresnivalója a rock and roll univerzumában, amit vasárnap este is remekül bizonyított. Az biztos, hogy nem ők lesznek az új U2, de a fősodor környékén sikerül a pozíciójukat stabilizálni.
    A White Lies olyan, mint egy kései születésű gyerek, aki csak úgy becsúszott, és a tíz évvel idősebb tesó „vigaszdíjként” kap egy versenybiciklit.
    Igen, a White Lies 2009-es debütálása idején a pop már három éve túl volt a retro-new wave-es, Joy Divisiont és a New Ordert nyúló időszakán. Talán pont ezért volt izgalmas, hogy a White Liesnak sikerült megkapaszkodnia, sőt óriási sikereket elkönyvelnie. Ez részint azért is sikerülhetett nekik, mert ők „már túl voltak 1980-on”, és egészen pontosan az 1983-as lemezeket vették elő, plusz hozzáraktak még némi U2-s ízt is, így aztán olybá tűnt, mintha a címnélküli lemezük előrelépést jelentett volna a 2009-ben némileg elbizonytalanodó popszcénában.
    A koncert kifogástalanul szólt. A lemezek némileg szintetikus hangzásával szemben itt egy teljes zenekar állt ki, jól kikeverték a dob és a basszus hangzását, a koncert élvezeti értéke magasabb volt, dinamikusabb, feszesebb lett a hangzás, mint a két albumon. Viszont a zenekar csak a zenére figyelt, a show-ra nem. Minden zenész lecövekelt a pedálok elé, és kb. úgy viselkedtek, mintha egy stúdióban állnának, és a nagy üvegfal mögött álló hangmérnököt figyelnék, aki a potméterek közül éppen előkapja a kefírt és nekiáll reggelizni. Ennek ellenére működött a produkció, mert olyan volt, mintha pont ez a statikus, titokzatos imázs lett volna a cél. Mi pedig hittünk nekik, annak ellenére, hogy bizonyítottan meghitt viszonyt ápolnak a hazugságokkal.
    Szerző:
    Poós Zoltán
    Fotó:
    MTI
    spot_img