June22 , 2021

    Félelmetes közöny: Sziget nagyszínpad, második nap

    Related

    Now Is the Time to Think About Your Small-Business Success

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Program Will Lend $10M to Detroit Minority Businesses

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Kansas City Has a Massive Array of Big National Companies

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Olimpic Athlete Reads Donald Trump’s Mean Tweets on Kimmel

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    The Definitive Guide To Marketing Your Business On Instagram

    Find people with high expectations and a low tolerance...

    Share

    A Sziget második napján visszatért a nagyszínpadra a Chemical Brothers és a Kasabian; a Good Charlotte a férfiember sírásáról vallott; szinte hibátlan, mégis unalmas volt a La Roux; illetve volt egy kellemes meglepetés is. Tudósítónkat az egyik zenekar fellépése megrázza és gondolkodásra készteti, a másik meg arról is meggyőzi, hogy a továbbiakban gitárközpontúbb zenét hallgasson.

    A délután hármas idősávban nyitó Ben l’Oncle Soul felé kissé előítéletesen közelítettem: albuma egy teljesen egybefolyó, fájdalommentes és talán pont ezért érdektelen soulmassza (pontosabban Soul Wash), amelyet egy barátságos klubban, este 10kor, diszkrét flörtölés háttérzenéjeként tudtam volna elképzelni, az énekes imidzse pedig egy olyan valakit próbált eladni nekünk, aki túlzottan is elvan saját magával, nem ambíciózus, nem készül világmegváltásra, de még arra sem, hogy rávegyen minket arra, hogy több igényes soulzenét fogyasszunk – egyszerűen szereti, ha megmutathatja, milyen szép díszítéseket és hajlításokat tud kiénekelni. Azonban ami fogyatékosságnak tűnt a stúdiófelvételeken, az volt az élő koncert legnagyobb erénye: nagyszerű példáját láthattuk annak, amikor valaminek egyedüli célja a szórakoztatás (még rejtve sem a népnevelés vagy a lázítás), mégis teljes mértékben szórakoztató. A formatervezett külső, a jó pasik a zenekarban és a közönségben (valószínűleg kivonult a Sziget teljes frankofón kolóniája), a virtuóz zenészek, a kiváló hangosítás, a legapróbb részletekig elpróbált, mégis spontánnak tűnő koncert egyértelműen a nagyszínpad legpozitívabb élményévé tették számomra a fellépést. Eleve nem adnék B-nél rosszabb osztályzatot egy olyan kilenctagú zenekarnak, amely egy teljes percen keresztül mozdulatlan tud maradni, azonban mivel még mindig nem tudtak rávenni, hogy több igényes soul zenét fogyasszak, be kell érniük egy B+-szal.

    Ezt követően, La Roux alig háromnegyed órás fellépésével sem lett volna különösebb baj: Elly Jackson kifogástalanul énekelt, zenekarával együtt menő, laza, aranyos, sőt szexi volt (hiába hiányzott a billentyűs-producer Ben Langmaid), azonban egy viszonylag egysíkú debütáló album után több erőfeszítést kellett volna a mostaninál tenni egy kerek, megszerkesztett és hatásos műsorhoz. Nem tett jót a koncertnek, hogy a záró Bulletproof kivételével az összes dal gyakorlatilag a lemezverziójában ment le, úgyhogy nem annyira hibáztathatjuk a közönséget, ha nem tudta, hogy a középtempós szintipopra nem cövekként állva kell mulatni, hiába hívta fel figyelmünket a táncolás lehetőségére Jackson a Fascination című szám előtt. Persze nagyon dicséretes, hogy elkerülték azt az idióta közhelyet, hogy hozzanak gitárost is az elektronikus számok “élőbbé tételére”, de a koncertnek rögtön adott volna egy (mégha ne is túl eredeti) ívet, ha egy melankolikusabb (pl. a Colourless Colour) szám akusztikusabb/lassúbb verzióban szólal meg, vagy jót tett volna, ha a háttérvokálok is élőben mennek. Nemrég nyilatkozta Jackson, hogy a következő album az előzőhöz képest más lesz és nem szintipop, reménykedjünk abban, hogy annak a turnéjára már egy szélesebb spektrumú és kiforrottabb setlistet tud majd összeállítani. C+

    Good Charlotte nekem leginkább olyannak tűnt, mint amit Max Martin és Dr. Luke rakta volna össze punkrock néven valami trendi drog hatására. Az egy dolog, hogy már jó pár éve nem bírok hosszútávon ugyanúgy hangzó, 3-4 akkordos, gitárközpontú számokat hallgatni, de ha ezek szövegei pontosan ugyanarról szólnak, mint a kortárs (Max Martin és Dr. Luke által producerelt) rágógumi-pop számoké, és mindezeket patetikus-heroikus előadásmóddal, oh-oh-oh, yeah-yeah-yeah-es közönségénekeltetésekkel, csak Lady Gagának jól álló béna rávezető dialógusokkal, koncertenkénti 30 “yeah man” bekiabálással és nyafogós férfiénekhanggal párosítjuk (a koncert egy pontján pedig úgy vezettek fel egy nagyon érzelmes számot, hogy “everybody needs to cry sometimes, man”), akkor az már sajnos viccként is működésképtelen. De az látható volt, hogy nagyon jól érezték magukat a színpadon. C-

    Kasabian az egyik legpopérzékenyebb együttes az indie-szcénából, és ennek megfelelően lett végül a szigetes fellépése kb. annak a megfelelője, amit a hozzám hasonló naiv pophallgató vizionál rockkoncert címszó alatt. Az őrülten pogózó és közönségben úszó rajongók, a Good Charlotte-tól eltérően értelmes szavakkal megoldott közös énekeltetés, a leginkább Tom Meighan és Sergio Pizzorno furcsa és elfojtott lélektani balettjának tűnő zenekar, valamint a turnéra klasszikusan rockosabbra vett hangzás már magukban hozták ezt az érzést. Erre csak ráerősített a megfelelően felépített (bár meglehetősen rövid, alig több mint egy órás), közönségbarát program, és Tom éppen az ízlésesség határán belül mozgó, rokonszenves előadásmódja. Engem teljesen meggyőztek, ezentúl majd igyekszem gitárközpontúbbá tenni a zenei ízlésem. B+

    A Chemical Brothers esetében pedig még az sem zavaró, hogy a turnéprogram bizonyos elemei (pl. ez) már legalább 4 éve változatlanok, a valódi rejtély ugyanis a koncert által közvetített hangulat, illetve üzenet. A duó ravaszul felépített programja felváltva osztogatja a társadalomkritikainak szánt pofonokat és a szinte feelgood-popslágereket, egyszerre a sötét szobába zártság, a kozmopolita arrogancia és a “come together” érzetét, mindettől pedig nem tudjuk, az egész hideg-e vagy meleg (talán inkább hideg), akar-e üzenni valamit vagy sem. Az egészből sajátos közöny és arrogancia jön át, amelyről nehéz eldönteni, hogy valódi célja van vagy csak félelmetes lenyomata a dance műfaj szociálissága és antiszociálissága között feszülő ellentétnek. Az egész megterhelő másfél órás koncert után tulajdonképpen ijesztő belegondolni, hogy egy ilyen együttesnek használták fel a számát egy Motorola-reklámban. A-

    quart.hu
    spot_img