A modellből lett énekesnő az utóbbi évek hosszabb albumcsendje után adta ki negyedik lemezét, melyet a tervek szerint jövőre követ majd az ötödik, csak hogy egyértelmű legyen: Sophie Ellis-Bextor igenis létezik.
Addig is, tőle nem szokatlan módon egészséges mennyiségű elektronikával kezelt popot kapunk szintikkel és azzal az ismerős kompozícióval, amelynek előtérben Sophie kitartóan fürdik saját istennőségének fényében, miközben Armin van Buuren és a Freemasons is megmutatja magát.
Ellis-Bextor nem sokat változott az utóbbi években, és a korábbiakhoz hasonlóan, meggyőződésesen alakítja az elérhetetlen, elit jégkirálynő szerepét, akivel azért persze lehet hatalmasat bulizni, de aztán akkora taslit kap az ember balról a Louis Vuitton táskával, hogy minden további közeledéstől elmegy a kedve. Mindeközben persze azt halljuk a szövegekből, hogy csak Te meg Én, de személy szerint ebben csak annyira tudunk hinni Sophie énekmodorával körbevéve, mint imádkozó sáska hímtársaim a szerelem túlélésében.
Nagyjából ez a helyzet a Make A Scene zenéivel is, és ha klubkörnyezetben működőképesek is lehetnek az ezúttal nagyobb hangsúlyt nyert, szinte folyamatosan a színen lévő szintetizátorok, az otthoni zenehallgatás vagy az mp3-lejátszós rohangálás ebben az esetben elég távoli és nem feltétlenül ajánlott foglalatosságnak tetszik. Az Off & On egymásra halmozott billenytűi és fülbemászó dallamai és minden egyes kliséje még az autók hangfalaiban is kényelmesen elférnek, de az ezt követő Heartbreak már komolyan gyakorolja a Bextor-féle távolságtartást, a szintipop és a billentyűvezérelt diszkók nem feltétlenül napos tereiben mozogva.
A Make A Scene tehát nem változtat sokat a recepten, mindenesetre legtöbbször arra törekszik, hogy általában minden dalával listákat mászhasson. És az igyekvés közben akad is olyan szám, ami alkalmas lehet erre – nem mellesleg arra is, hogy a Sophie Ellis-Bextor brandet a felszínen tartsa.
est.hu
