Az X-Faktor első évadjának egyik, ha nem a legnagyobb sztárja, Janicsák Veca szuperkoncerten mutatta be első igazi albumát. Vajon a tévés tehetségkutatós sztárok meg tudnak-e állni a saját lábukon is, vagy könnyedén belesimulnak a magyar popmasszába?
“Jajdejó, Dávid, elkezdett javulni a zenei ízlésed” – fakadt ki örömében legjobb barátnőm, mikor közöltem vele, hogy hétvégén Janicsák Veca-koncertre megyek. Még mindig szeretek elmerülni a popzene lehető legmélyebb bugyraiban, úgyhogy nem annyira hősnőnk általam teljes mértékben elismert hangja vett rá a látogatásra, hanem a már tavaly is egy-két ismerőstől hallott pletyka, miszerint ez egy olyan show lesz, amit magyar nem látott még. Persze szokás szerint hoztam magammal egy nagy zsák gusztustalan előítéletet, és arról elmélkedtem, hogy milyen eredeti értelmezése is a koncepció a “mostanában a koncertekben van a pénz, és ezért mindenki ebbe öli bele az energiát, nem az albumokba” tézisnek. Méghozzá nemcsak az első, hanem a második felének is, tekintve hogy Veca első saját kiadású és döntően új számokat (azaz nem feldolgozásokat) tartalmazó albumát is először ezen a fellépésen árusították.
A telt fél-Arénát kezdésnek DJ Dominique biztosította arról, hogy “a mai este a minőségi és jó zenéé lesz”, majd a Szerelem, miért múlsz? társszerzőjének, Rácz Gergőnek (aki egyébként nagyon jó pasi!) acapella együttese szórakoztatta a közönséget, akik nem igazán merték Presser Picit utánozva együtténekelni a Csúnya fiúkat. Sterbinszky is megpróbálta a Kék angyalhoz készült, sztereotipikus house-remixét lejátszva feltüzelni a hangulatot, kevesen tették fel mindkét kezüket. Ezek után már nem sokat kellett várni a kicsit félénken megjelenő Vecára. Sajnos ez a kezdeti bizonytalanság a koncert végéig megmaradt. Eddig sem tartottam Vecát egy kifejezett dívának, de azért az sok volt, hogy “megpróbálta megígérni”, hogy ma este hatalmas bulit csap; a koncert kellős közepén megköszönte a “családjának, aki nélkül nem lenne itt” (hiába futott be szinte teljesen a saját jogán); a vége felé pedig elismerte, hogy az “elején bealudtunk egy kicsit, de most aztán hatalmas buli lesz”. Mindez nem éppen egy profi előadóra vall. Nyilván tehetségkutatósként nehezebb is a dolga, de Veca nem úgy játszik a közönséggel, mint macska az egérrel, hanem mint az ember a cuki kóbor kiscicával: teljesen el van bűvölve tőle, de azért mégsem merészkedik annyira közel hozzá, hogy az megharapja, elvégre mégiscsak egy kóbor macska! Ezt a párhuzamot komikus módon erősítette Veca kiszólásainak hanglejtése és hangereje is.
Azonban sajnos nem csak Veca hibája volt az, hogy az este során gyakorlatilag eltűnt – egyébként sem erőteljes – színpadi személyisége. Egyrészt ott volt a kényes egyensúly feldolgozások és saját számok között: ha sok feldolgozást játszunk, az egész átmegy egy borzalmas karaoke-showba; mégiscsak ma jelent meg az első “igazi” albumunk, és ebből kéne valahogy dolgoznunk egy majd’ két órás koncerten át. Persze elképzelhető, hogy kifinomult érzékkel vagy magas színvonalú előadással kompenzálni lehetett volna a problémát, de sajnos ennek pont az ellenkezője történt. Egyrészt az általam vártnál kevesebb feldolgozásból is sokszor a lehető legszerencsétlenebbeket választották: gitárszólós I Will Always Love You; lagymatagon hangszerelt, lagymatagon előadott Nothing Compares 2 U, amelynél kikerülhetetlen, hogy negatívan hasonlítsuk össze a Sinead O’Connor-verzióval; de talán a legkiakasztóbb mégis a Most múlik pontosan alatt karlengető gitáros volt. Másrészt a saját számok is alulról súrolják a várakozásokat: fájdalmasan belesimulnak az igényes-fejlett magyar, “fellángolnak a szenvedélyek”, “fekete pillangó”, “felolvad a jég a szívemben”, “nekem nem kell a könnyekhez díszlet” popba, amely sokkal undorítóbbá válik a gagyinál azzal, hogy zeneileg úgy tesz, mintha ’87 és a Van Halen óta nem történt volna semmi, szövegileg nem mozdul el sem igazi mélységekig, sem magaslatokig, ezáltal kérdőjelezve meg önmaga legitimitását.
Az előadás maga nem volt “szuperkoncert”, tudtommal már SP-nek is volt ennél nagyobb fellépése. Ezt még bőven elnézném, a technikai-szervezési nehézségekkel, nem mindig profi kivitelezéssel együtt. Viszont normális koreográfiát csinálni, ahol az énekesnő ugyan maga nem táncol, de kommunikál táncosaival, és nem átengedi rögtön a színpadot, miután a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban bukkannak fel – ez nem pénz, hanem ízlés kérdése. Hasonlóan az önirónia szinte teljes hiánya is az: addig rendben van, hogy mi vagyunk a “konzis pop” országos nagykövetei, illetve hogy a dalok “lírai hangvételűek”, de a minimális lazaság hiánya a popkultúrában fukarságnak hat, nem pedig “teljes bedobásnak”. Persze azért a keytar szólónál nekem is megcsillant egy könnycsepp a szememben.
Nyilván az eddig felsorolt borzalmakból egyenesen következne a D osztályzat, de mégis felcsillan a fény az alagút végén: Veca egyrészt szupercuki, másrészt úgy tud tehetséges-hajlítós énekesnő lenni, hogy a hangja kellemes és hallgatható marad szinte akárki számára. Ez utóbbi mindenképpen sok gyakorlást, képzést és alázatot igényel, és hiába a Quarton alapvetően nem szoktunk ilyet tanácsolni, de Vecának mindenképpen előnyére válna, ha inkább előtérbe helyezné a hangját és “édességét” az előadása során, mindezt egy hatalmas adag magabiztossággal és a közreműködők részéről nagyfokú profizmussal kombinálva. Akkor talán lenne egy kortárs “vállalható” popénekesnőnk, valami magyaros ízű Whitney Houston-Kylie Minogue kereszteződés, akinek a Labirintus egy töltelékszám lenne az albumán, melyet nem kétszer adna elő a koncert vége felé, hanem egyszer a közepén. Persze elég minimális az esélye annak, hogy ez megtörténik, de nagyon szeretném azt hinni, hogy mégiscsak van esély, meg persze túl szép is lenne az egész, mintsem hogy egy félresikerült “szuperkoncert” miatt elvessük.
quart.hu
