 |
És bár mind a Stooges, mind Iggy Pop a mai napig aktívak – és olyan szerencsésebb időszakokban, mint amilyen a mostani, együtt is játszanak –, a koncertek némi jogos önkritika révén ma is ugyanolyanok, mint amilyenek 1974-ben lehettek. És ez nem csak a lejátszott számokra vonatkozik (a kevésbé sikerült újabb lemezek ilyenkor a feledés homályába vesznek), és még csak nem is Iggy drogtól és piától öregedésképtelenné mumifikálódott kinézetére, de a showra is – az egyetlen, ami ma már hiányzik, épp a stage diving. Miután egy komolyabb baleset után Iggy megfogadta, hogy többet nem csinálja, aztán persze mégsem bírt ellenállni a csábításnak, a második komolyabb baleset után tényleg felhagyott vele. (Utolsó magyarországi fellépésén, a 2006-os, a mostanihoz a legtöbb szempontból hasonló, hibátlan fellépésén még a hazai közönség is megszörföztethette a félig letolt gatyájú énekest.) Egyébként minden változatlan: a queer-szubkultúrából kölcsönzött pózok, az exhibicionizmus, a felülmúlhatatlan közvetlenség a rajongókkal (Iggy a VOLT-on már az ötödik számnál felhívta a rajongókat a színpadra, hogy egy szám erejéig ott bulizzanak – de a legutolsó szigetes fellépés óta a biztonsági emberek megtanultak angolul, így ezúttal nem próbálták veréssel visszatartani a hívásnak engedelmeskedőket), meg a folyamatos pacsizás az első sorokkal és mindenkivel, akihez csak hozzáfér.
Mindez pedig a tökéletes rockszámokkal vegyítve a leghidegebb vérű nézőből is előcsalja a megveszekedett rajongót – nem csoda, hogy ezrek tülekednek a korláthoz, amikor Iggy lemászik a színpadról, hogy az őt félig-meddig a közönségbe húzók között énekeljen. Nyilván ez a kiállás is erősen hozzájárul, hogy még mindig abszolút hitelesnek tűnnek a 40-45 éves dalok Iggy Pop és a Stooges előadásában – például a szó szerint hibátlan és majdnem teljes egészében eljátszott lemez, a Raw Power számai. Rögtön a koncert elején – miután a zenekar minden sztárallűr nélkül egyszerűen felsétált a színpadra – felhangzik a címadó dal, a Search And Destroy, a Gimme Danger, a Your Pretty Face Is Going to Hell meg az I Need Somebody. És amennyire tökéletes élményt ad ez a lemez magnóból, épp annyira tökéletesek a számok élőben is (nem mintha a többi lemez dalai – a 1970, a Funhouse vagy a koncerteken mindig a legletaglózóbb I Wanna Be Your Dog – ne lennének épp ugyanilyen jók).
Ám az Iggy And The Stooges korántsem egyszemélyes zenekar: az alapítástól vagy alig valamivel későbbtől együtt játszó, hatvanas éveikben járó zenészek – Scott Asheton dobos, James Williamson gitáros és Steve Mackay szaxofonos –, meg a többiekhez kiállásban, lelkesedésben és tudásban is felérő, még csak kilenc éve a csapattal zenélő Mike Watt basszusgitáros Iggyhez hasonlóan pont úgy játszanak, ahogyan azt harminc évesen is tehették (legfeljebb csak profibban annál); Ashetonnál energikusabb és látványosabban ütő dobost például két generációval idébb is keveset találni. És bőven jutnak megmutatkozási lehetőséghez is: az Open Up And Bleed őrülete végén emlékezetes gitár- és dobszóló után vonul le rövid időre a zenekar, a Funhouse-ban meg remek érzékkel váltogatják a halkabb belassulásokat az ugrálós verzékkel.
 |
Lehetne azt mondani, kár, hogy egy negyvenöt éves zenekar negyvenéves számait hallgatva érezhetjük át igazán, milyen egy igazi, tökéletes és hamisítatlan rock and roll koncert – olyan, amit ma már nagyon kevesen tudnak, ideértve a kortársakat is (ilyen show-t még a Motörhead vagy a Kiss sem csinál). De amíg időről időre visszatér játszani Magyarországra az Iggy And The Stooges, addig tulajdonképpen egész jól ki lehet békülni ezzel a helyzettel.
Kovács Bálint
