Friday, March 29, 2024
spot_img

Latest Posts

A. G. Weinberger, a blues Odüsszeusza – interjú

„Gitáros vagyok, aki zsidónak született, magyarul nőtt fel, románul élt, és angolul dolgozik, szeret és remél. Számos kultúra örökségének vagyok a hordozója, amely a zenémre is kihat.”
Sokszor hallani önről, hogy egyfajta úttörő szerepet vállal fel a blues terén Romániában. Hogyan látja most ennek a műfajnak a helyzetét az országban?
– Az úttörő szerep inkább magától jött. Egyszerűen én voltam az első gitáros, aki hivatalosan felvállalta ezt a műfajt. A kilencvenes évek közepén kibontakozófélben volt egy ilyen jellegű mozgalom: a rádióműsorok, a fesztiválok, az akkor nyíló klubok rendszeresen kerestek és alkalmaztak blueszenészeket. Kialakult egy kifutópálya a zenekaroknak. Emlékszem, hogy 1998-ban egy fesztiválon – amit szerencsém volt megszervezni – 17 romániai blueszenekar lépett fel. Mára azonban minden felhígult. Egyedül vagyok a piacon, nincs egészséges versengés, és ezáltal fejlődés sincs. Biztosan léteznek itt-ott zenekarok, amelyek próbálnak és remélnek egy szebb jövőt – de versenyképes együttesről vagy zenészről még nem hallottam Romániában a blues és a dzsesszműfajokban.

– Akkor miért éppen a bluest választotta?
– Nem tartom magam vérbeli blueszenésznek, inkább azt mondanám, hogy a blueszal rokon zenét játszok. Nem szeretném, ha beskatulyáznának egy bizonyos műfaj szűk határai közé, hiszen ennél sokkal nagyobb az a kulturálisan és szellemileg örökölt zsák, amit a hátamon cipelek. Az eredeti blueszenének mára már amúgy is csak muzeális értéke maradt. Három szám után megunod és otthagyod a koncertet, mert már nem kompatibilis a mai zenei világ ritmusával és mondanivalójával. A blues tehát halott! Legalábbis abban a formájában, ahogyan a lexikonok és a szakkönyvek leírják. De a blues és a dzsessz folyamatosan fejlődő, változó műfajok: az a feladatuk, hogy hitelesen tükrözzék egy adott korszak szellemiségét és ritmusát. Ezért én inkább a műfajok ötvözéseként írnám le a stílusomat, rengeteg hatás és etnikai színezet keveredéseként. Az élet maga egy mátrix, így az életet tükröző és arról mesélő zenéknek sem szabad másként működniük. Gitáros vagyok, aki zsidónak született, magyarul nőtt fel, románul élt, és angolul dolgozik, szeret és remél. Számos kultúra örökségének vagyok a hordozója, amely a zenémre is kihat.

 

A. G. Weinberger
 
Weinberger Attila gitáros, énekes, producer 1965. augusztus 30-án született Nagyváradon. A rendszerváltást követően számos országban lépett fel, majd 1996-ban, immár A. G. Weinberger művésznéven kiadta első lemezét (Good Morning, Mr. Blues).Ezt követte 1997-ben a Standard Weinberger című korong, majd 1999-ben a Transylvania Avenue. Negyedik nagylemeze, a 2006-os Nashville Calling premiernek számít a hazai zenei életben: romániai zenész korábban nem büszkélkedhetett teljes egészében az Egyesült Államokban készült albummal.
1998-ban létrehozta a BlueSylvania Alapítványt, egy évvel később pedig a BigFoot Entertainment lemezkiadót és zeneinpromóciós irodát.  Tavaly indította útjára a Tilos FM – Láss zenéket, amelyeket nem hallasz a rádióban című projektet, amely keretében országszerte több mint 90 koncert zajlott le.

– Nevezzük bárminek, a gitárzene azért „imperialista” műfajnak számított a kommunista Romániában. Nehéz volt belevágni?
– Az 1978-as argentínai futball-világbajnokság egyik elődöntőjét megelőzően egy koncertfelvételt vetített a Magyar Televízió, amelyet szülővárosomban, Nagyváradon is látni lehetett. A felvétel Muddy Waters montreaux-i koncertje volt: nagyszerű, ritmusos zene és valamiféle ősi spirituális erő áradt felém. Nem értettem sok mindent abból, amit hallottam és láttam, de azonnal „otthon” éreztem magam benne, és tudtam, hogy ez az út, amin járnom kell. Magamat láttam a képernyőn, megtaláltam a „törzset” amihez tartozom… Akkortól kezdve a zenén kívül nem érdekelt semmi más. Egy más világban éltem akkoriban és ma is. A jövőből jöttem, a múlt dalait játszom a jelen emberének. Amúgy Nagyváradnak a nyolcvanas években a diktatúra ellenére volt dinamikája. Rengeteg kulturális kezdeményezés indult be, és az ottani kozmopolita hangulatnak is köszönhetem a szabadságérzetemet és az értékrendszeremet. Én is játszottam egy sikeres amatőr színjátszó társulatban, a Kortárs-csoportban, egy fiatal, energikus rendezőnek köszönhetően pedig már tizenhét évesen írtam zenét a Nagyváradi Színház egyik előadásához.
– Hamarosan pedig bekerült a nyolcvanas évek egyik sikeres magyar zenekarába, a Metropolba.
– Tudtam, hogy ha meg akarom ismertetni magam, akkor talán ez a váradi együttes az egyetlen esélyem. Ezért 1983-ban szemtelenül bejelentkeztem hozzájuk, majd a következő öt évben én voltam a zenekar egyik gitárosa. A Metropolból 1988-ban kiváltam, és a rendszerváltást követően külföldön próbáltam szerencsét. Először csak utazgattam a megtakarított pénzemből: mentem, mert mehettem, és nyugati levegőt akartam szívni.
– Később viszont igazi világpolgárrá vált. Öszszeszámolta már, hány országban, hány városban élt eddig?
– Hm… Azt hiszem 18 országban és vagy 23 városban. Nagy tereken akartam átszaladni, nagyvárosokban akartam eltévedni és beolvadni. Így aztán állandóan úton voltam – leginkább 1996 és 2005 között. Legjobban talán Odüsszeusz legendájához hasonlíthatnám az utazásaimat. Átéltem a „beavatást”, megméretkeztem, éheztem, jól éltem, verekedtem, szerettem, fényben voltam, adóssá váltam, visszafizettem, csaltam, kaszinókban játszottam, vesztettem, de nyertem is, megloptak, beszélt hozzám a hopi sámán, gombát kóstoltam, el akartam szöktetni a lányát, nem hagyták… És közben állandóan gitároztam – ebből éltem –, koszos klubokban, fényes nagyszínpadokon, kaszinókban, szvingerklubokban, utcán, fesztiválokon. Mindezt remek emberek társaságában…
– Az Egyesült Államokban azonban huzamosabb időt töltött. Törvényszerű volt, hogy el kell jutnia a blues őshazájába is?
– Meg akartam méretkezni a világ legkeményebb zenei piacán. Szükségem volt egyfajta önigazolásra. Itthon nem létezett hiteles értékrendszer, amihez viszonyítani tudtam volna magam – a mai napig sincs ilyesmi. Amerikában beigazolódtak az elveim, választ kaptam az egzisztenciális dilemmáimra, és helyet csináltam magamnak a zenei piacon.
– Az európai ember általában távolságtartással viszonyul az amerikai életformához, kultúrához. Hogyan ment a beilleszkedés?
– Nagyon egyszerűen. Ha tiszta szívvel és nyílt szemmel jársz-kelsz Amerikában, akkor minden simán megy. Ne felejtsük el, hogy ott mindenki emigráns vagy emigránsok leszármazottja, ezért olyan különleges közösségi becsület uralkodik, ami sohasem létezett Európában. Talán éppen ezért vándoroltak oda a puritánusok és a törvényen kívüliek 300-400 évvel ezelőtt. Az arrogáns, nagyképű és frusztrált európai életvitel elől menekültek az emberek, és így van ez ma is… Európában minden kicsi – az autók, a házak, az utcák –, itt kevés a tér, ahol az emberek kibontakozhatnak. Szerintem Amerika nem egy ország, inkább egy elmélet, egy elv – amely kimondottan csak azon a területen működik, de bárki azonosulhat vele a világ bármelyik részén.
– Azért ott sem volt mindig könnyű, keményen meg kellett küzdenie mindenért.
– Egyaránt hozott rosszat és jót az ott töltött idő. Először 1996-ban jártam Amerikában, Elvis Presley egykori szaxofonosa hívott meg egy memphisi fesztiválra. Másodjára már egy sokkal nagyobb fesztiválra, a Bluestockra utaztam oda, amelyen én voltam az egyetlen külföldi meghívott. Az ott szerzett kapcsolatok és tapasztalatok sokat segítettek 2000-ben, és amikor ismét kiutaztam az Egyesült Államokba, ott is maradtam öt évre.
Először Chicagóba játszottam az azóta elhunyt blueszenész, Son Seals zenekarában, majd következett egy New York-i időszak – ott blues-klubokban zenéltem. Amikor pedig egy ismert countryénekesnőtől, Sandy Brookstól kaptam ajánlatot, országos turnéra indultam vele. Bejártuk egész Amerikát, 30 ezer mérföldet utaztunk, az életünk a turnébuszban és a színpadokon zajlott. Éppen Las Vegasban voltunk, amikor Sandy bejelentette, hogy le kell zárnunk a turnét, mert gyereket vár. Úgy döntöttem, hogy ott maradok, de eleinte nagyon nehéz volt megtalálni a helyemet. Nem szégyellem, hogy néha kukákban kutattam szendvicsmaradékok után, vagy hogy porszívóügynökként próbálkoztam. De néhány hónap alatt túljutottam a nehezén. Esténként egy kaszinóban zenéltem, napközben pedig küldözgettem a bemutatkozó csomagomat. Közel kétezer példányt küldtem ki a különböző lemezcégeknek, zeneipari szereplőknek. Jellemző az ottani kemény viszonyokra, hogy csak két helyről érkezett válasz. Igaz, ezeknek köszönhetően ismét kezdtek jönni a sikerek, jól kerestem, televíziós show-kba hívtak, interjúkat adtam – egyszóval kialakult egy szolid amerikai karrierem.  
– Tartja még a kapcsolatot Amerikával, menynyire él még az ottani karrier?
– A kapcsolat létezik, de mivel nem vagyok ott, nem beszélhetünk egy élő amerikai karrierről…
– Ennek fényében megérte visszajönni Romániába?
– Persze. Ha van mit megosztanom másokkal, akkor azt csakis itthon érdemes megtennem, hogy így építsem a tégláimat a közös házba, amelyet mindannyian építünk idehaza. Bukarestben él a családom, itt van egy lemezkiadó cégem. Létrehoztam a BlueSylvania alapítványt, amelynek célja a blues iránti figyelem felkeltése, egy dinamikus és versenyképes piac létrehozása.Világot láttam, van viszonyítási alapom. Úgy érzem, hogy itt van az a hely, itt tudok segíteni abban, hogy az embereknek egy kicsit jobb legyen. Amerikában már minden létezik, ott már nem tudsz újat alkotni. Anyagi szempontból biztosan jobb volna Amerikában, de ott nem élhetném át ezt a beteljesülést.
Kronika.ro

Latest Posts

spot_imgspot_img

Don't Miss

Stay in touch

To be updated with all the latest news, offers and special announcements.