2007 után ismét Budapestre látogatott Shakira. A világ jelenleg leghíresebb latinpop-előadója a Budapest Sportarénának csak gyenge háromnegyedét töltötte meg. Azonban kritikusunkat, aki igazából a teltházas waka-wakázáson kívül semmit se várt a koncerttől, majdnem sikerült megvennie a kolumbiai világsztárnak! Beszámoló.
Shakirával előző Budapesti koncertje óta elég sok minden történt. A 2005-ös Oral Fixation-lemezek turnája után egy hosszabb szünetet tartott, és beiratkozott a Los Angelesi egyetemre történelmet tanulni. A visszatérő lemezére négy évet kellett várni. A 2009-es She Wolf egy langyos, az elektropop felé elkalandozó lemez lett, aminek jelentősége legfeljebb annyi lehetett, hogy tovább bővítette Shakira mindent magába olvasztó zenei palettáját. A 2000-es évek eleje óta világsztárnak számító énekesnő a tavalyi foci vb-re írt dalával, a Waka Wakával jutott el pályája csúcsára. A kameruni makossa-slágert feldolgozó dal után már tényleg nem sok ember maradhatott a világon, aki ne ismerné Shakirát, amit jól bizonyít az is, hogy YouTube-videóinak nézettsége is hamar átlépte a bűvös milliárdos határt. Egy évvel a She Wolf után jelent meg Shakira hetedik (ha a tiniként készített promóciós lemezeit is számoljuk, akkor kilencedik) lemeze. A korai albumok rockosabb hangzásához visszatérő Sale El Sol nagyon jó kritikákat kapott, a Dizzie Rascallal közösen előadott Loca pedig ismét egy elég erős rádiósláger lett. A sztárléttel járó felhajtásokat kerülő énekesnő, elejét véve a pletykáknak, pár hete a Twitterén árulta el, hogy fél évvel az után, hogy lezárult egy több mint tíz éves kapcsolata, összejött a nála tíz évvel fiatalabb Barça-játékossal, Gerard Piquével. Így egy szinte minden szempontból aktuális előadó jött Budapestre.
Őszintén szólva én nem vártam semmit ettől a koncerttől, hiszen Shakira zenéje amennyire változatosnak tűnik, igazából annyira egyoldalú. Amolyan univerzális popzene ez, ami minden műfajból fel tudja venni a lepárolt, ártalmatlanná tett elemeket. Attól, hogy a lemezipar jórészt a világhálóra helyeződött át, sokan azt várták, hogy el fognak tűnni a globális sztárok, de Lady Gaga, Shakira vagy épp a Black Eyed Peas sikerei nem ezt bizonyítják. Amellett, hogy általában nem szoktam ilyeneket hallgatni, azt azért belátom, hogy van olyan nehéz dolog ilyet jól csinálni, mint egy Megadeath-gitárszóló. Odaúton a Shakiránál egy picit karcosabb Bebéthallgattam, hogy finoman rávezessem magam a témára, nehogy valami durva kontraszt miatt egyből elutasítsam az egészet, de – meglepetés! – talán erre nem is lett volna szükség.
Fél tízre végre elsötétült a Budapest Sportaréna, és egy rövid intró után rögtön felcsendült a szinte a capellás Pienso En Ti az első, 1996-os lemezről. Shakira buggyos rózsaszín ruhában, egy, a biztonsági emberek által kialakított kis sávon, a közönségből érkezett meg a színpad előreugró kifutójához, közben már mosolyogva énekelte a dalt, és pacsizott a közönséggel. Szó mi szó, tényleg közvetlen és szép nyitás volt. A dal végén hirtelen ledobta magáról ezt a fura ruhát, és már az emblematikus aranyszínű topjában kezdett bele a 2009-es, elektropopos Why Waitbe, ami tiszta energikus rockos köntöst kapott a turnéra. Arra számítottam, hogy a zenészek majd szinte észrevétlenül teszik a dolgukat, és igazából Shakirán fog múlni, hogy eladja-e a műsort, vagy sem. Ehhez képest az első blokkban olyan hangosak voltak a gitárok, hogy már-már elnyomták az éneket.
A harmadikként következő Te Dejo Madridban egy egész jó, Shakira szájharmonika szólójával felelgető már-már metálos gitárszóló is volt például. Bár lelkesnek látszottak a zenészek is, a show-t azért Shakira vitte főleg: ugrált, pózolt, viccelődött a többiekkel. Shakirának miként a zenéjében, úgy az imidzsében is sikerült megtalálni valami valószínűtlen középutat. Pont annyira erotikus, hogy férjet és kisgyereket is nyugodt szívvel el lehet rá vinni. Külön vetítés ekkor nem is volt, szinte csak Shakirát mutatta a két szélső és a színpad mögött lévő nagy kivetítő is. Az eddigi a lendülettel jött a koncert első csúcspontja, a Whenever, Wherever is, amire én egy idegesítően fülbemászó popdalként emlékeztem, és ami itt most remekül működött. Kicsit olyan volt, mintha Avril Lavigne kicsit érettebb és zúzósabb lenne. A dal közben Shakira felhívott négy vagy öt lányt a színpadra, akiknek rögtönzött egy táncórát, majd közösen ugráltak egyet a gitárzúzós részre. Az első blokkot egy balladával, mint megtudhattuk, Shakira egyik kedvencével az Inevitable-lel zárták le. Az 1998-as ¿Dónde Están los Ladrones?-ről való dal után rövid időre elsötétült a színpad.
A második blokk egy táncos átvezetővel indult, majd a sötét leple alatt a kifutó végére áttelepült néhány zenész kezdett játszani akusztikus gitárral, valami bendzsó-szerűséggel és dobbal, mindezt a színpadról kísérte a hegedűslány. Közben feltűnt Shakira is immár hatalmas vörös szoknyában, sárga virágokat dobálva a közönségbe, és belekezdtek a Metallica Nothing Else Mattersének átlatinosított verziójába. Én az eredetit sose csíptem, de itt tök jó volt. Ez után ismét egy átvezető következett, amiben Shakira és a mohikánfrizurás gitárossrác adott elő egy mozgásszínházba illő performanszot, majd egy nejlonhúros gitárszóló után Shakira még a földön fekve kezdett bele a Gipsybe. Igazából ez az akusztikus blokk volt a koncert legjobb része, itt látszott legjobban, mennyire élvezi az egész zenekar a koncertet. Ekkor tényleg azt éreztem, hogy egy szuper koncerten vagyok. Nem történt semmi forradalmi, vagy olyan, amit máshol ne lehetett volna látni, csak annyi, hogy néhány ember olyan közvetlenséggel zenélt pár ezernek, mintha csak egy kis klubban lennének, jórészt haverok közt.
A koncert második felére azonban valahogy megszűnt ez a közvetlen, bensőséges hangulat, ami számomra szerethetővé tette a dolgot. Kicsit olyan volt, mintha miután megnyerték maguknak a közönséget, elkezdtek volna maguknak játszani. A soron következő La Tortura, a lendületesCiega, Sordomuda és a Sale El Sol power balladája még rendben voltak, de hiába öltözött át újra Shakira, hiába jöttek a felváltva a diszkós (She Wolf, Las De La Intuicion) és latinos (Loca,Ojos Así) témák az első blokk lendületével, azt kezdtem érezni, hogy ugyanaz a dal szól, és mintha a mosoly is ugyanaz lenne az arcukon – pedig láttuk, hogy nem így van.
Mindezt a visszahúzódást jól aláhúzta az is, hogy a koncert vége felé érve, egyre kevesebbet mutatták Shakirát a nagykivetítőn, és túlsúlyba kerültek az egyéb előre felvett vetítések. Emellett megjelent két táncos lány és egy rapper is, ami megintcsak a színpadra koncentrálta a kommunikációt, és egyre jobban olyan érzésem volt, mintha valami nagy koncerten lennék – pont olyanon, amitől előtte tartottam. Gondolom a közönség számára azért nem tűnt ilyen élesnek ez a váltás, lévén ők szeretik ezeket a dalokat. Az azért mindenesetre beszédes volt, hogy amikor a ráadás első dalánál (Hips Don’t Lie) néhányan felálltak az ülőhelyeknél is táncolni, a biztonsági embereknek még rájuk kellett parancsolni, hogy üljenek le, mert a mögöttük ülők, ugye, nem látnak tőlük. Végül a Waka Wakára csak felrobbant az aréna, ekkor végre táncolt mindenki, valahonnan felkeveredett a színpadra 10-12 Waka Waka-pólós fiatal is, közben hullott a konfetti mindenhonnan. A nagy fiesta közben az a Shakira, aki a közönségből lépett a színpadra, hátul távozott, mint egy sztár. Mert az is.
quart.hu
